Megdermedt daruk

Nem a madarak, akkor darvakat írtam volna, itt valódi, dermedten álló, toronydarukról gondolkodom.

Már bizonyosan unásig hivatkozom arra, hogy tavaly augusztusa óta, gyökeresen megváltozott az életem.

Éteri magasságokból, a nyolcadik emeletről szemlélem a világot. Én, a földszintes házak eddigi örökös lakója. Én, aki a Nagyiék első emeleti függőfolyosóján már tériszonnyal, a falhoz lapulva sétáltam végig. Most már nagy rutinnal mosom le kislétrán állva az ablakokat, és egy percnyi gondom sincs a magassággal. Szerencsémre! :-)

A konyhaablakból a Szentendrei út felé nézve, a Gázgyár mögött, ott meredezik beköltözésem óta, mozdulatlanul három toronydaru. Aztán még távolabb, már-már csak homályosan láthatóan, további három. Azok sem mozdulnak.

Valaha azt tanították nekem közgazdaságtanból (akkori nevén politikai gazdaságtanból), hogy egy gazdaság fejlődésének az egyik szabad szemmel észlelhető jele, az égre emelkedő, működő toronydaruk sokasága, vagy hiánya. (A sokaságuk említésekor véletlenül sem improduktív beruházásokra gondolva, mint ahogy annak hatását, jó néhány gazdaságtörténeti kudarc-történet már bizonyította.)

Mindenesetre az immár egy terhességnyi idő óta, 9 hónapja mozdulatlan, üzemen kívüli toronydaruk látványa egy cseppet sem biztató. Az elhagyatottság, a hiábavalóság érzetét keltik. Bosszantanak.

Nem jelent semmit az, hogy nagy valószínűséggel valaki, aki nálam szélesebb és mélyebb helyismerettel rendelkezik, kapásból tudná, hogy mire valók ezek a daruk. Egy megkezdett, de soha be nem fejeződő építkezéshez kapcsolódnak, vagy egy ottani, immár nem működő, gyár, üzem területén állnak elfelejtve, használaton kívül, vagy közük lehet (legalább is a távolabbiaknak) a Hajógyári sziget valamilyen – talán bezárt - telepéhez? 

Nem mindegy?

Így is, úgy is a használaton kívüliség, az enyészetnek átadás jelképeivé váltak, legalábbis a számomra.