Néha megértem

Sajnálatosan rendszeres elfoglaltságaim sorába, immár jó ideje beékelődött a rendszeres orvosjárás programja. Utálom, mint a rossebet, de a szimpla életben-maradáshoz most már múlhatatlanul szükséges a negyedévenkénti recept-íratás, a félévenkénti szakorvosi vizsgálat, két helyen is (az egyiket rendszeresen elbliccelem).

Lassan-lassan megértem kortársaimat, akiknek kedvenc beszédtémája a saját egészségük-betegségük, meg az egészségüggyel kapcsolatos rémtörténeteik gyűjteménye. Juszt sem csatlakozom! Nem is erről – mármint betegségeim és tapasztalataim, egyre bővebben áradó folyamáról – akartam mesélni, hanem az élemedettebb korúak elviselésének negatív színezetéről.

Voltak és persze régen tovatűntek, ugye a „szép idők”, amikor a vének tanácsa hordozta a bölcsek kövét, szent volt a szavuk, a vénséges családfő, vagy családanya a szeme villanásával, botja koppantásával, ellentmondást nem tűrve, igazított el egy regimentnyi családtagot.

Ma meg nem hallgatott, vagy elhallgattatott, hülyének nézett öregekkel van tele a világ.

Méltatlannak tartom, ugyanakkor nekem is egyre sokasodnak azok az élményeim, amelyek igazolják, hogy az „asztal másik oldalán ülő” fiatalabbjának sem könnyű a helyzete.

Történetesen mostanában, egymás után, két olyan velemkorúval sodort össze az élet, akik elől menekülök.

Az egyik eset könnyebb volt. Éppen a szokásos receptíratásra várakoztam, amikor mellém ült egy látszatra minden szempontból elfogadható, javam-korabeli úr. Jól öltözött, ápolt, fényes cipős, kellemes illatú, jólfésült. Mi kell még? Annyi lehetőség közül, még leginkább ennek örültem, azt hittem, hogy folytathatom a várakozást kitöltő olvasgatást, ám Karcsi bácsi – mint azonnal kiderült, így hívták – nem így gondolta. Alig 20 perc alatt behatóan megismerhettem valahány betegsége, operációja részletes történetét, az orvosainak és kedvenc ápolónőinek nevét, a mostani fellépése okát, néhány leletét, és persze az élettörténetét is, amiből világosan kiderült, hogy kevés nála nagyobb jelentőségű munkavállaló élt az elmúlt évtizedekben kis hazánkban.

Hümmögésen és pislogáson kívül nem várt semmilyen reakciót. Megereszkedének az ég csatornái, és (bár szerencsére nem 40 napig, de szakadatlanul és monoton hangon, rettentő unalmason) folyt a szó, míg végül behívtak, és megszabadultam.

Már hálát is adtam az Egek Urának, hogy csak 20 percig kellett elviselnem Karcsi bácsit, szegény feleségének – az is kiderült, hogy együtt élnek 120 éve – ennél hosszasabban kell elviselnie ezt az unalmas, önző (de legalábbis végtelenül önközpontú), ostoba és öntelt öregurat.

A másik esetem viszont fogósabb, ugyanis egy szomszédom elől vagyok folyamatos menekülésben. A történetünk, mint a mese, olyan szépen kezdődött. Alig költöztem be, már becsöngetett, bemutatkozott, és meginvitált egy kis helyismereti túrára. Megmutatott a környéken minden fontos helyet, postát, patikát, zöldségest, jó kifőzdéket, trafikokat, a könnyebb útvonalakat, végül fagyiztunk

egyet. Meg voltam hatva. Nem telt el azonban egy hónap sem, mire oda jutottunk, hogy már a hétköznapokon kívül, már a hétvégéimet is beosztotta, kirándulásra, közös napozásra, közös ebédelésre, kávézgatásra, tanácsadással egybekötött, tötyögős vásárlásokra, sétákra került sor, a legváratlanabb pillanatokban csöngetett be egy kis kóstolóval, vagy csörrent meg a telefonom egy problémájának megoldására. Itt az interneten rendelt áruk reklamációjától az angol nyelvű regisztráció kérdéseinek megfejtéséig terjedően minden előfordult.

Minthogy én nem vagyok az a magányos lélek, aki megváltásként éli át, hogy valaki végre szól hozzá, sőt egyre több időt igényelek magányos elfoglaltságaim kiélvezgetésére, örömöt találok az egyedüllétben, minden előnyét mélyen élvezem, roppant nehezen tűrtem ezt a visszautasítást nem tűrő beáradást az életembe. Ha véletlenül mégis kikerültem valahogy a programjavaslatot, akkor jött a büntetés, csípős, szúrós, kényelmetlen megjegyzések formájában.

Megkezdtem a visszavonulást, és mára sikerült a mosolygós köszönés és hogy-vagy-hogy vagyozás, meg legfeljebb kéthetenkénti egy-egy telefon-hívás szintjére zsugorítani a kapcsolattartást.

Ennél tovább nem megyek, mert időközben az is kiderült, hogy személyében az örök akadékoskodót és beavatkozót, jól informált főszervezőt ismerhettem meg, aki ha egy másik lakásban felújítás van, nyilvánosan elhelyezett levelekkel, közös képviselőnél feljelentéssel, más szomszédok (van közel száz) széleskörű tájékoztatásával „édesíti meg” a lakásfelújító perceit. Ilyesmire nem vágyódom.

Egy szóval: menekülök.

Na, az ilyen dolgok miatt kezdem megérteni, hogy a fiatalabbja miért érzi terhesnek, kényelmetlennek, unalmasnak és legfőképpen elkerülni valónak az öregekkel a kapcsolat tartását.

Lehet, hogy még öregedni sem tudok (vagy nem is akarok) úgy, ahogy „kell”, vagy legalább is megszokott?