Sajnálatosan
rendszeres elfoglaltságaim sorába, immár jó ideje beékelődött a rendszeres
orvosjárás programja. Utálom, mint a rossebet, de a szimpla életben-maradáshoz
most már múlhatatlanul szükséges a negyedévenkénti recept-íratás, a
félévenkénti szakorvosi vizsgálat, két helyen is (az egyiket rendszeresen
elbliccelem).
Lassan-lassan
megértem kortársaimat, akiknek kedvenc beszédtémája a saját egészségük-betegségük,
meg az egészségüggyel kapcsolatos rémtörténeteik gyűjteménye. Juszt sem
csatlakozom! Nem is erről – mármint betegségeim és tapasztalataim, egyre
bővebben áradó folyamáról – akartam mesélni, hanem az élemedettebb korúak
elviselésének negatív színezetéről.
Voltak és persze
régen tovatűntek, ugye a „szép idők”, amikor a vének tanácsa hordozta a bölcsek
kövét, szent volt a szavuk, a vénséges családfő, vagy családanya a szeme
villanásával, botja koppantásával, ellentmondást nem tűrve, igazított el egy regimentnyi
családtagot.
Ma meg nem
hallgatott, vagy elhallgattatott, hülyének nézett öregekkel van tele a világ.
Méltatlannak
tartom, ugyanakkor nekem is egyre sokasodnak azok az élményeim, amelyek
igazolják, hogy az „asztal másik oldalán ülő” fiatalabbjának sem könnyű a
helyzete.
Történetesen
mostanában, egymás után, két olyan velemkorúval sodort össze az élet, akik elől
menekülök.
Az egyik eset
könnyebb volt. Éppen a szokásos receptíratásra várakoztam, amikor mellém ült
egy látszatra minden szempontból elfogadható, javam-korabeli úr. Jól öltözött,
ápolt, fényes cipős, kellemes illatú, jólfésült. Mi kell még? Annyi lehetőség
közül, még leginkább ennek örültem, azt hittem, hogy folytathatom a várakozást
kitöltő olvasgatást, ám Karcsi bácsi – mint azonnal kiderült, így hívták – nem így
gondolta. Alig 20 perc alatt behatóan megismerhettem valahány betegsége,
operációja részletes történetét, az orvosainak és kedvenc ápolónőinek nevét, a
mostani fellépése okát, néhány leletét, és persze az élettörténetét is, amiből
világosan kiderült, hogy kevés nála nagyobb jelentőségű munkavállaló élt az
elmúlt évtizedekben kis hazánkban.
Hümmögésen és
pislogáson kívül nem várt semmilyen reakciót. Megereszkedének az ég csatornái,
és (bár szerencsére nem 40 napig, de szakadatlanul és monoton hangon, rettentő
unalmason) folyt a szó, míg végül behívtak, és megszabadultam.
Már hálát is adtam
az Egek Urának, hogy csak 20 percig kellett elviselnem Karcsi bácsit, szegény
feleségének – az is kiderült, hogy együtt élnek 120 éve – ennél hosszasabban
kell elviselnie ezt az unalmas, önző (de legalábbis végtelenül önközpontú),
ostoba és öntelt öregurat.
A másik esetem
viszont fogósabb, ugyanis egy szomszédom elől vagyok folyamatos menekülésben. A
történetünk, mint a mese, olyan szépen kezdődött. Alig költöztem be, már
becsöngetett, bemutatkozott, és meginvitált egy kis helyismereti túrára.
Megmutatott a környéken minden fontos helyet, postát, patikát, zöldségest, jó
kifőzdéket, trafikokat, a könnyebb útvonalakat, végül fagyiztunk
egyet. Meg
voltam hatva. Nem telt el azonban egy hónap sem, mire oda jutottunk, hogy már a
hétköznapokon kívül, már a hétvégéimet is beosztotta, kirándulásra, közös
napozásra, közös ebédelésre, kávézgatásra, tanácsadással egybekötött, tötyögős
vásárlásokra, sétákra került sor, a legváratlanabb pillanatokban csöngetett be
egy kis kóstolóval, vagy csörrent meg a telefonom egy problémájának
megoldására. Itt az interneten rendelt áruk reklamációjától az angol nyelvű
regisztráció kérdéseinek megfejtéséig terjedően minden előfordult.
Minthogy én nem
vagyok az a magányos lélek, aki megváltásként éli át, hogy valaki végre szól
hozzá, sőt egyre több időt igényelek magányos elfoglaltságaim kiélvezgetésére, örömöt
találok az egyedüllétben, minden előnyét mélyen élvezem, roppant nehezen tűrtem
ezt a visszautasítást nem tűrő beáradást az életembe. Ha véletlenül mégis
kikerültem valahogy a programjavaslatot, akkor jött a büntetés, csípős, szúrós,
kényelmetlen megjegyzések formájában.
Megkezdtem a
visszavonulást, és mára sikerült a mosolygós köszönés és hogy-vagy-hogy
vagyozás, meg legfeljebb kéthetenkénti egy-egy telefon-hívás szintjére
zsugorítani a kapcsolattartást.
Ennél tovább nem
megyek, mert időközben az is kiderült, hogy személyében az örök akadékoskodót
és beavatkozót, jól informált főszervezőt ismerhettem meg, aki ha egy másik
lakásban felújítás van, nyilvánosan elhelyezett levelekkel, közös képviselőnél
feljelentéssel, más szomszédok (van közel száz) széleskörű tájékoztatásával „édesíti
meg” a lakásfelújító perceit. Ilyesmire nem vágyódom.
Egy szóval:
menekülök.
Na, az ilyen
dolgok miatt kezdem megérteni, hogy a fiatalabbja miért érzi terhesnek,
kényelmetlennek, unalmasnak és legfőképpen elkerülni valónak az öregekkel a
kapcsolat tartását.
Lehet, hogy még
öregedni sem tudok (vagy nem is akarok) úgy, ahogy „kell”, vagy legalább is megszokott?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése