A szarvasgomba

Ugron Zsolna első regényét olvasom éppen, ahol jó néhányszor megemlítik a szarvasgombát. Erről eszembe jutott az az eset, amikor életemben először személyesen találkoztam a szarvasgombával.

Fiatalabb koromban fogalmam sem volt arról, hogy mi az, pláne nem, hogy van fekete, meg fehér, téli meg nyári, ha olvastam is róla, tudatlanságomban egy számomra ismeretlen, de hagyományos külsejű földön, vagy fán termő, törzses-kalapos gombaként, átléptem a regény, következő mondatára. 

Apu, valamelyik külföldi útjáról, hozott kóstolónak egy soha nem látott, ám magyar gyártású, különlegesen csomagolt igazi libamáj-pástétomot. 

Valami ehhez hasonlót:

Akkoriban még a nyers igazi libamáj is ritkaságszámba ment, és szinte megfizethetetlen volt, pástétomnak pedig mi is, mint mindenki, azt a libamájat életében nem látott, kis hengeres májkrémet ismertük, bár Anyu nem bízott benne, hamarabb sütött meg zsírban egy adag disznóhúst, és azt szeletelgette vékonyan a tízórainkba, úgyhogy még ez a májkrém is ritka vendég volt nálunk.

Neki is esetünk az Apu-féle csemegének, ám egy dolog megzavarta az élvezetünket, ugyanis a pástétom kellős közepén, egy jó fél centi átmérőjű, csaknem fekete csík húzódott, az elejétől, egészen a végéig.

Mivel az íze fejedelmi volt és remekül illet a pirítóshoz, a forró teához, diszkréten kipiszkáltuk a feketeséget, megjegyzés nélkül a tányérunk szélére toltuk (Aput se akartuk megbántani) és jó étvággyal elfogyasztottuk a csemegét. 

Apunak mindez fel sem tűnt, hiszen családon belül ismert volt arról, hogy amint leült az asztalhoz, és elkezdett enni, azonnal kinyitott egy könyvet, vagy újságot, és végigolvasott minden étkezést, Anyu szerint olykor még arról sem volt fogalma, hogy mit is eszik. 

Ezt aztán többen megörököltük tőle a családban, elsősorban én, aztán Sárka lányom is, el sem tudok képzelni egy jó ebédet, egy jó könyv nélkül. Valóságos csapás, ha protokoll ebéden, vagy nagyobb családi rendezvényen kell részt vennem, ahol nincs helye az olvasásnak.

De visszatérve a szarvasgombához, imigyen meg se kóstoltuk, és el is felejtkeztünk az egészről. A miniatűr betűkkel írt ismertetőt meg el se olvastuk, mert franciául írták, és azt csak Apu beszélte, akit, ugye kihagytunk az egész dologból.

Teltek, múltak az évek, és jó idő elmúltával, valami nagyon hasonló libamáj-pástétom került az asztalunkra, akkor fejtettük meg, hogy balgaságunkban a hajdani pástétom legfinomabb és egyben legdrágább részét piszkáltuk a szemétbe, nagy tájékozatlanságunkban.

Azóta sem lettem ennek a csodagombának lelkes híve, de most legalább már felismerem! J