Cefet egy idő van!

Nagynéném, Terus néni egyik szava-járása jutott az eszembe, mikor ma hajnal óta szemléltem, hogy milyen időt is kaptunk. Sötét, szürke felhők szaladnak – szó szerint – az égen, nagy ritkán meg-megszakad a szürke árnyalataiban áradó felhőzet, és az előbukkanó, valamelyest halványkékre emlékeztető, fehéres foltocskák mégis emlékeztetnek arra, hogy a felhők felett mindig kék az ég.

A felhők gyors mozgása teljesen megfelel a szél erejének, ami most szinte a párhuzamos házsorig hajlítja a fák lombjait.

 

Erre szoktuk azt mondani, hogy kilátástalan!

Várom, hogy lassan 7 óra legyen, kiszaladva letudhassam a hosszabb hétvégére eső vásárlást, de se olvasni, se tenni-venni nincs igazán kedvem, nem is nagyon volna mit, rend van, főztem, van étel, munkámat letudtam, az olvasás nem igazán köt le. Ha nagyon keresném, biztosan találnék elfoglaltságot, de ez, a jobbára őszre emlékeztető idő, inkább a tétlenségre, kissé borús elmélkedésre inspirál.

Pedig ezt eléggé utálom! A mélabús merengésben sorra, rendre felélednek, előbukkannak azok a sötét gondolatok, amelyeket szeretnék leginkább elfelejteni, de legalábbis jó mélyre elásni, és figyelmen kívül hagyni. Miután megoldani, úgysem tudom őket. Ezek az aktuális, vagy akkut gondok, azonban ezek mellé, ilyenkor szépen, sorban felhorgadnak azok az évszázados sérelmek, ahogy a családon belül emlegetjük őket, a mélyen a bőrünkbe akadó tüskék, amelyeket aztán végképp értelmetlen előásni. Fájtak már eleget és elégszer, minek újfent megfogatni a horgas tüskéket a lélek alig hegedő sebeiben?

Jaj de utálom az ilyen állapotot! Most kell, mint Münchausen báró tette, a hajamnál fogva kirángatni magam a slamasztikából!

Na, indulok is, egy is smink, és lassan már mehetek a boltba, mert kinyit, hiszem, hogy akármilyen, bármilyen szeles időben is, de egy kis séta, egy kis terhelés, segít elhessegetni a szomorú-keserű hangulatot. Nektek jobb kedvet kívánok!