Emmi néni

Olvasás közben rábukkantam egy kedvenc, gyerekkori könyvem címére, ami aztán persze a lányaim kedvencei közé is bekerült, Frances Hodgson Burnett, „A titkos kert” című regényéről van szó.

Én nyilván a szüleim irányításával jutottam el a könyvhöz, arra viszont pontosan emlékszem, hogy a lányaim, hajdani kertszomszéd asszonyunknak, Emmi néninek köszönhetik, hogy megismerkedtek a történettel.
(Emmi néni másik kertszomszédja a Máté család volt, néha a vasárnapi ebéd főzése közben hallgattam, amint maga a legendás Máté Péter zongorázott és énekelt, gondolom ő is a vasárnapi családi ebédre várt.)

Emmi néni, a fölső kertszomszédunk, a Kőzet utcában, a Mátyás-hegyen varázslatos asszony volt.

A Kőzet utca végén keresztben futott a Jószerencse utca, a hajdani bányásztelep emlékezetére. Ne az angol regényekben szereplő, vagy Borsod-megyében néhol fiatalkoromban még fellelhető bányásztelepekre gondoljunk, itt főként bányászati hivatalnokok, és a közelben lévő Bányászati Kutató Intézet munkatársai számára kiporciózott telkek voltak, és az azokon épült családi házak meseszépek, hangulatosak. A házak mellett meglehetősen nagy kertek voltak, szép, bőven termő gyümölcsfákkal, veteményesekkel, verseny folyt a virágoskertek között.

A Jószerencse utca  részlete:

Az internetről szerzett információ szerint, a Bányászati Kutató Intézet (1950–1978) tevékenysége döntően a szén, az ércek és az egyéb szilárd ásványi haszonanyagok föld alatti és külszíni kitermelésével, valamint feldolgozásával kapcsolatos bányaművelési, bányabiztonsági, robbantástechnikai, ásvány-előkészítési, környezetvédelmi, üzemgazdasági és bányászattörténeti tématerületek alkalmazott kutatásaira és fejlesztésére terjedt ki. 

Az intézet alapító igazgatója Ajtay Zoltán (1900–1983) volt, szegény végig nézhette az általa alapított, és nyilván fontosnak tartott intézmény bezárását.

 

A hajdanvolt Bányászati Kutató Intézet épülete ma (jelenleg Béres Rt. Irodaház).

Visszatérve Emmi nénihez, (már a férje nevére nem is emlékezem) mintha lett volna két, felnőtt fia, de unokája nem volt, így ő lett ebben a kis közösségben minden gyerek nagymamája. Ha beteg lett egyikük és az anyjának már nem tűrte a munkahelye a további betegállományt, Emmi néni vigyázott a lábadozóra. Ha a szülőknek valami programjuk volt, Emmi néni volt a dada.

Nálunk Emmi néni nem teljesített ilyen szolgálatot, megoldottuk családon belül, majd Anyu egyik roppant látványos és veszélyes rosszullétét követően, én navigálgattam - elég jól - a betegállomány és rendes a szabadság „tengerén”, végül is felnőttek a lányaim!

Azt hiszem, így utólag, hogy talán a lányaim titokban kicsit irigykedtek is a többi gyerekre, és vágyakoztak arra, hogy ők is részesülhessenek az Emmi néni féle csodában. Szerencsére Emmi néni ilyesmire is odafigyelt és időnként az egész csapat gyereket meginvitálta a saját kertjükbe, valami kis uzsonnára, játékra.

Emmi néni – nem mondhatom másképp – takarosan öltözött. Hosszú, őszes haját két vastag copfba fonta, és a feje tetején, koszorú frizurába tűzte. Mindig volt rajta valami mellényke-féle, minden ruhája inkább sötét színű volt, jobbára szoknya, valami blúz, vagy pulóver, és a már említett, elmaradhatatlan lélekmelegítő. Úgy emlékszem, hogy mindig zárt cipőt viselt, soha nem láttam szandálban. Nyaranta bokazoknival, hidegebb időben, egyre vastagabb harisnyával. Lassan, roppant megfontoltan és nagyon ízesen, finoman beszélt magyarul, az ott eltöltött 20 év alatt, egyszer sem hallottam, hogy megemelte volna a hangját.

Egyszer Zsófim valami hosszasabb betegsége egybeesett a szomszéd Zoli lábadozásával. Emmi néni, miközben jött Zolikát felügyelni, hozzánk is becsöngetett, és a megemlített könyvet hozta át Zsófinak, hogy a nagy ágyban-fekvésben ne unatkozzon. Még erre is volt gondja. Soha el nem múló barátsággal gondolok Emmi nénire, meg a hozzá hasonló, derűs lelkű, kedves, segítőkész asszonyokra, akik – nagy szerencsémre – életemben fel-felbukkantak.