Ráckeve kedvelőinek

Gyerekkoromban mindig két hetet nyaraltunk Ráckevén, és mindig augusztusban. Az a két hét, maga volt a parttalan, végtelen idő, lassan hömpölygött, és minden belefért, még egy kis egészséges unatkozás is.

Jókat ettünk, a vegyesboltban vásárolt soha vissza nem térő, ropogós kifli, az édes vajaskifli, a malomkerék nagyságú szeletekre vágható, ropogós héjú házikenyér, házizsírral, a kertből szedett, egy perces frissességű, maroknyi, édes paradicsomokkal, Anyu fejtettbab levesével, töltött paprikájával. Még a tökfőzelék is finom volt, persze kizárólag marhapörkölttel.

Rengeteget olvastam, Anyu csak azt nem tűrte, ha az olvasást az utcai szobában folytattam, a 70 centi vastag falú vályogházban ugyanis a legmelegebb nyáron is hűvös volt, és lássuk be, hogy a napon nem annyira kényelmes az 1932-es, vagy 29-es Új Idők évfolyamban közölt, folytatásos regények olvasása.

Minden nap legalább kétszer mentünk le a Dunára fürdeni, néha esténként is, de bevallom este nem szerettem úszni, a víz olyan volt, mint a tinta, a halszag rettentő tömény, és nekem akkor már nem volt annyira melegem, hogy kívántam volna a lehülést.

Akkoriban a mostani Keszeg sor, a Dunával párhuzamos nyaraló sor, amelynek most már a 300-adik házszáma is foglalt (lehet, hogy több is, de csak eddig sétáltam el), és ami mellett már alig lehet elsétálni, mert a kertek szinte egészen a vízpartig nyúlnak, még nem létezett.

Gyerekkoromban még egy ház sem állt errefelé, egy két, legfeljebb 2 négyzetméteres horgásztanyát leszámítva.

A Dunát még nem kotorták agyon, sóderes volt a meder, a víz áttetsző, a lábujjaink körül apró halakat, kis folyami rákokat nézegethettünk. A parton itt-ott nádas volt, és bárhol lehetett úszni a kristálytiszta vízben, ami a parttól olyan 5-6 méternyire kezdett csak lassacskán mélyülni.

A part mentén, pár négyzetméteres kis zátonyokon magas, fehér levelű rezgőnyárfák, vagy fűzfák álltak, amelyeket körülölelt a gyalogszeder, augusztusban már érett, és feketére festett tenyérrel, szájjal érkeztünk haza, mert tömtük magunkba a finom fanyar gyümölcsöt. Persze mosatlanul.

Én már akkoriban is bolondja voltam a virágoknak, (nem véletlenül lettem ötvenpár évesen „diplomás” virágkötő szakmunkás) minden alkalommal, kazalnyi virágcsokorral tértem haza, amelynek felét odafelé szedtem a vízparti növényekből, másik felét meg hazafelé, a töltés oldalán, a gátoldalban nyíló virágokból, zsályából, ökörfarkkóróból, vadtátikából, szappanvirágból, muharból. Mindig tűzdeltem a csokorba mindenféle fű kalászából, ha szerencsém volt és találtam ép leveleket, nagy lapulevelekkel, vagy a vadsóska hosszúkás, nagy leveleivel öleltem körbe a csokraimat.

Anyu nem volt boldog, mert neki a vadvirágok pergő elnyílt virágai, szöszei folytonos takarítanivalót jelentettek, de nem tudtam ellenállni a virág-szedegetés varázsának. Máig így van. Egy kaszálatlan szeglet, egy talpalatnyi parttoldal, máris csokorkötésre ösztönöz, Sárkám megfogalmazása szerint „Anya szarból is tud csokrot kötni!”.

A Duna partján mindig lehetett vadkacsákkal, szárcsákkal találkozni, gyakran találtunk kacsafészket, második rakat tojásokkal, hiszen az első költésből származó fiókák már bőven úszkáltak a part mentén. Találtunk itt sündisznó fészket, egyszer egy kölyköt hazavittem, de  Anyu – nagyon helyesen – visszavitette velem a még csukott szemű kölyköt a fészekbe. Egyszer-egyszer szürkegémet is láttunk, fenséges madár, ahogy mereven, lefelé szegett fejjel álldogál. (Bár a Húgom, akinek a kerti tavából idén épp egy szürkegém eszegette ki az áttelelt aranyhalakat, nem biztos, hogy ennyire elfogult a gémek javára J.)

Apu rokonságának és régi barátainak végiglátogatása, a Táncdalfesztiválok Panni néniéknél és Elemér bácsiéknál, az éjszakai hazasétálások, a visongás az ostorlámpák körül zümmögő, 2 centis csíborok és éjszakai lepkék miatt, évenként ismétlődő nyári események voltak.

Egyszóval ezekbe a kéthetekbe az egész világ belefért. A gyerekkorral – akkor úgy tűnt – végérvényesen elveszett az idő parttalansága. Minden felgyorsult, a hetek, hónapok, évek úgy peregtek, mint a percek, a ma született gyerekek egyszercsak már udvaroltak, úgy tűnt, hogy eliramlik az élet. Kicsit hajtottuk is az időt, csak ezen legyek túl, csak azon legyek túl, és úgy megkönnyebültünk, egy-egy terhes szakasz után, mintha sikerült volna lenyelnünk egy kanál keserű orvosságot.

Aki ebben az életszakaszában van, annak üzenem, hogy az öregedés egyik varázsa, hogy az idő olykor ismét parttalanná válik. Nem a kínzó, soha véget nem érő, fájdalmas várakozás, vagy félelem értelmében, hanem a tökéletesen építkező, gyönyörűséges, végtelen pillanatokban, napokban, hetekben.

Csak várjatok, és ahogy a jól nevelt orosz mondja: dozsivjom, uvígyim!