Ez nem vidám történet.
Ez a történet abból a szempontból
is eltér az eddigiektől, hogy ha a Testvérem is megírná az Ő családi
történeteit, Anyuról egy ettől egészen eltérő kép mutatkozna meg, mert Neki
egészen más emlékei is vannak. Györgyikém! Ne olvasd el!
Szeretném ugyan elkerülni, hogy a
„szegény kis trombitás szimbolista klapec nyöszörgései-„t adjam elő, de az én
történetem Anyuval kicsit sem vidám.
Röviden szólva Anyu nem szeretett
engem, illetve mikor én már jó ötvenes lettem, Ő meg jó hetvenes, akkor már
igen, de addigra nagyon mélyre ágyazódtak a sérelmek, sebek a lelkemben, és
valószínűleg halálomig sem fognak begyógyulni.
Nem fogadta örömmel, hogy terhes
lett, és korabeli barátnői tanácsára kipróbálta a két deci rum – forró ülőfürdő
kombinációt, hogy szabaduljon a terhességtől (a Ratkó korszakban nem nagyon
volt más megoldás), de nem járt sikerrel, úgyhogy meg is születtem, rendesen, 9
hónapra, ám a szülés után 49 kilós Anyámnak, csak egy 2.200 grammos csecsemőre
futotta, akit 2.000 grammosan, csenevész életképtelen zárójelentéssel engedtek
haza a kórházból.
Ez a mégis megszületésem, egy
többször elmesélt családi történetként élt a köztudatban, és hogy mennyire
tarthatatlan és abszurd, arra Zalán unokám születésének körülményei között döbbentem
rá. Ha így is volt, legalább fedte volna balladai homály!
Anyai Nagyanyám vett bennünket
kezelésbe, és sikeres volt a rántottleves-kúra, mert életben maradtam, Anyunak
meg annyi teje lett, hogy egészen a mellgyulladásig és műtétig jutott vele,
amit minden nyáron – amikor a meglehetősen nagy heg kilátszott a fürdőruhából –
rendszeresen felidézett, azzal, hogy az egyébként galamblelkű Nagyapám, hogyan
dobott le engem egy hónaposan a sezlonra, mert fájdalmat okoztam a lányának.
Roppant sokat betegeskedtem, 3
évesen egy nyári francia krémes nyomán – a tüneteimet az orvosok
tüdőgyulladásnak értelmezték, és csak eszméletvesztést követően mondtak le
rólam – felszívódott gyomormérgezéssel kerültem a Madarász utcai
gyermekkórházba, egy pár nap eszméletlenség, vércsere és lassú lábadozás után úgy
kerültem haza, hogy szinte mindent újra meg kellett nekem tanítani.
De behoztam a lemaradást!
Anyu rettentő szigorúan nevelt
engem is, és később a Testvéremet is, bár szerintem vele – akit várt – elnézőbb
volt.
De kezdjük, a kezdetektől.
Anyu szerető szülőkhöz született,
és élete első 7 évére, mint paradicsomi időkre emlékezett vissza. Viszont akkor
megszületett a testvére, Csöpi nagynéném, és Anyu sohasem heverte ki
hegemóniája elvesztését.
Már a Nagyszüleimnél említettem,
hogy milyen jól éltek, úgyhogy a háború és annak következményei voltak Anyu
számára a következő kiheverhetetlen élmények, benyomások, veszteségek. Ezek
mellett Anyu számára eltörpült, hogy a család viszonylag mérsékelt
veszteséggel, túlélte a háborút.
Anyu és Apu a munkahelyükön
ismerkedtek össze, a Közellátásügyi Minisztériumban dolgoztak, a végzős
joghallgató Apu, és a háborúban az éhségérzetét elvesztő, rettentő vékony Anyu.
Hogy Anyu mégis egyen valamit, az üzemorvos azt találta ki, hogy minden nap,
neki és egy hasonló sorsú kolléganőjének is, 11 órakor insulin injekciót adott,
amitől 12-re az egészen apró vasszöget is megették volna, pláne az üzemi
kosztot. Így jutott el Anyu a 45 kilós szupersúlyáig, na meg – a meggyőződésem
szerint innen eredő – élete utolsó, közel 40 évét lefedő, súlyos
cukorbetegségéig.
A Szüleim románcát egyik család
sem fogadta örömmel, apai Nagyanyám mást szánt volna egyetlen fiának, és erre
aztán a Hargita família is utálkozni kezdett a kapcsolat miatt. Nehezítette a
helyzetet, hogy Ili néni és későbbi férje, Falubíró Vilmos is a Közellátásügyi
Minisztériumban dolgoztak, és meglehetősen intrikus lelkületű Ili néném
gondoskodott a napi szintű információ-áramlásról (együtt mentek haza, megfogta
a kezét, csókolództak, stb).
Mindennek dacára végül is
összeházasodtak, és jöttem én, a semmire. Hosszasan nélkülöztek. Eleve négy,
minden jövedelem nélküli öreg (Nagyi, Hargita Nagyapám, Mamuka, Terus néni), és
az akkor még középiskolás, tehát nem kereső Csöpi néném eltartása őket
terhelte, kilátás sem volt önálló lakásra, a Hargita-Hübnereket folyamatosan
fenyegette a kitelepítés veszélye, a háború alatt minden elveszett, de bírták,
úgy-ahogy.
Nem volt cipőjük, télikabátjuk,
Apu a Ráckevéről felmentett báránybőr bekecset viselte telenként a ballonkabátja
alatt.
Aztán egyre egyszerűbb lett, de
csak a 60-as éveik végén (ez az életkoruk!) sikerült elköltözniük a Rábl
Dédapám féle, teljesen komfort nélküli, Szépvölgyi úti házból.
Hiába volt Apu nemzetközi hírű
szabadalmi jogász, a keresete ezt messze nem tükrözte, de ez egy másik
történet.
Anyu nem szerette a házimunkát.
Ha tehette, nem is végezte, és tehette, mert Nagyi főzött, mosott ránk, Nagyi
vigyázott rám és a Testvéremre. Emlékszem, hogy kenyérre nem volt pénzünk, de
Máhr Ilonkát hívtuk át a Lajos utca 33-ból, ablakot mosni, noha a Szépvölgyi
utcai lakásban mindössze 3, egyenként hatszemű, igaz dupla kisablak volt. Ahogy
elértem a 10 éves kort, és délutánonként már hazajártunk 5 éves Testvéremmel
Nagyitól, azon túl, hogy a reggel kialudt vaskályhát nekem kellett újra
befűteni, olykor a pincébe is le kellett mennem tüzelőért, és kitakarítani, a
reggeli nyomait elmosogatni (persze az udvarról kellet behozni a vizet, és
melegíteni a villanyrezsón), beágyazni, megtanulni a leckét, lekötni a Testvéremet,
és ha nem volt minden rendben, amire Anyu hazaért, jött a pofon, a napokig nem
beszélés, a magázás. Egy kis idő múlva már a szombati takarítás is az én
reszortom lett, a Testvérem, akinek súlyos szemtengely-ferülése volt és
szemüveget viselt, pedig családilag volt eltiltva minden fizikai
tevékenységtől, mert Anyu attól félt, hogy elesik, eltörik a szemüvege és
megvakul. Később persze a Testvéremre is hárultak feladatok, olajkályhás
korszakunkban például rendre ő hozta (de hogyan?) haza a nagy olajoskannákat, a
Bécsi útról. Lehet, hogy akkor már dolgoztam?
Nem játszhattam senkivel, nem
barátkozhattam, nem vihettem haza osztálytársakat, mindenki ellenség volt.
Anyu nem nevetett, nem mesélt,
ezért én már ötévesen olvastam (bár a b és d betűket folyton összekevertem), és
ez a szenvedélyem holtig megmarad.
Emlékszem, hogy könyörögtünk,
hogy nevessen!
Anyu nem ölelgetett, a kötelező
jóéjt puszin és érkezéskori üdvözlésen kívül, a gyöngédség nem volt jellemző a
családra. Én kiskorában a halálba gyötörtem a Testvéremet, mert rajta szerettem
volna bepótolni azt, ami hiányzott, de a neveltetésének megfelelőn Ő sem volt
olyan, aki adta, vagy tűrte volna az ölelést, puszilgatást, úgyhogy rendre
verekedésbe torkoltak a gyengédség szerzésére vonatkozó kísérleteim.
Anyu főzni sem szeretett, csak
kivételes alkalmakkor, különleges, delikát ételeket, például az irtó babrás
gombafasírtjára máig összefut a számban a nyál. Személyes sértésnek tekintette,
hogy nyaranta Ráckevén a kéthetes nyaralásunk alkalmával neki kellett főzni. Amikor
Nagyi már nem főzött a családra, egy darabig hozatta az ebédet, majd úgy hozta
a sors, hogy hosszasan én főztem nekik.
Ráckevét sem szerette, de másra
nem jutott volna pénz. Idős korukban már vitte Apu Svájcba, Ausztriába, ha Anyu
hagyta.
Nem örült az ajándékoknak, arany ékszereknek,
márkás parfümöknek, a nerc-stólás gyapjúkabátnak, a divatos kompléknak, cipőknek,
de Apu rendre vette és hozta azokat, bár a „Béluskám, minek ez nekem” volt legtöbbször
a köszönöm.
Remekül kézimunkázott, hímzett,
kötött, horgolt, jó időszakában ruhát, kabátot nekem is Testvéremnek is, majd
később a lányaimnak is.
Az unokáit is szelektíven
szerette, vitathatatlan kedvence volt Zsófi lányom, az első unoka, Matyi, az
első fiú-unoka, Dóri, a hatodik és egyben az utolsó mindenképp. Sárit viszont
egyáltalán nem szerette, úgyhogy Apu elindította „szeretjük Sárit” mozgalmat és
igyekezett külön kedvességeket kitalálni Sárka számára. Hogy ennek mi volt a
mozgatórugója, és hogy ezeket az érzéseit miért nem volt képes legalább
elrejteni, soha nem fogom megérteni.
Soha nem volt rám büszke,
semmilyen teljesítményemért, akár a kitűnő érettségi, akár az addigi, minimum
jeles, de inkább kitűnő bizonyítványok, sem a munka mellett megszerzett két
diploma, sem a két szép és egészséges unoka, sem a szakmai karrier, sem a róla
való folyamatos gondoskodás, a számos életmentés, semmi nem volt elég ok némi
dícséretre.
Anyu - saját bevallása szerint –
mindig reálisan igyekezett bennünket értékelni, ezért én meglehetős
gyakorisággal azt hallgattam, hogy Marikám, te nem vagy szép, de legalább van
eszed, ezzel szemben a Testvérem azt, hogy Györgyikém, Te nem vagy olyan okos,
mint Marika, viszont csinos vagy.
Györgyinek is meg kellett küzdenie
a saját démonával, nekem viszont csaknem egész életemre meghatározta a
férfiakhoz fűződő viszonyomat ez a szentencia, ugyanis meggyőződésemmé vált,
hogy csúfságom miatt, az a pasas, aki velem kezd, vagy hibbant, vagy selejtes.
Viszont Anyunak köszönhetem, hogy
mire férjhez mentem, volt lakásom. Amikor 18 évesen nem vettek fel a jogi
egyetemre, dolgozni kezdtem, Anyu meg elvette a fizetésemet, és elkezdte
titokban gyűjtögetni. Ebből lett pár év alatt a társasházi beugró, amit aztán a
Szüleim kiegészítettek, meg munkahelyi és OTP hitellel is kibővült.
A munkáját – főleg a
minisztériumi munkát – szerette, a később Belkereskedelmi Minisztériummá
fejlesztett első munkahelyén évtizedeket töltött el. Az egyik átszervezésnél
azonban egy kedves kolléganője, aki egy belföldi áruforgalmazó vállalat élére
került, magához hívta dolgozni. Elvállalta, de ezt már nem szerette. Sem a
kolléganőit, sem a távoli, Kőbányai munkahelyet. 40 évesen került eszméletlen
állapotban kórházba, itt derült ki a cukorbetegsége, amivel aztán nagyon rövid
időn belül leszázalékolták, ettől kezdve otthon volt.
Amikor Anyu fényképei gyűjtöttem
ehhez a visszaemlékezéshez, életemben másodszor szembesültem azzal, hogy
Anyunak nincsenek mosolygós fényképei. Nem szerette, ha fényképezték, nagy nehezen
eltűrte, de véletlenül se mosolygott.
Azért mégis akadt kép kép, amin mosolyog!
Büszke voltam arra, hogy legalább
a családi becenevemet – Mókuska – Neki köszönhetem, hát nem kiderült
mostanában, hogy Csöpi nagynéném nevezett el így?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése