Apám testvérei

Apunak három lánytestvére volt. Már a nagyszüleimről beszélve említettem, mi is volt az oka annak, hogy Mária lányuk (Baba néni) születése után 13 év kihagyással születtek Ilona, Béla és végül Éva.

Baba néni már képzős volt, amire a három kicsi totyogni kezdett, úgyhogy a kicsik számára Baba inkább felnőttnek számított, mint testvérnek.

Baba néni tanítónő volt, de úgy emlékszem, hogy valamilyen közintézményben dolgozott, nem tanított, szemben férjével, Ancsel Jóska bácsival, aki matematika-fizika szakos tanár volt. Máig emlegetjük, hogy bennünket a testvéremmel óva intett a tanári pálya választásától. Természetesen a Húgom tanár lett, Sárka lányom is, magam is tanítottam, úgyhogy egyáltalán nem fogadtuk meg a bölcs iránymutatást.

Baba néni és Jóska bácsi gyerektelen házaspár volt, Jóska bácsi édesanyjával éltek együtt. Anci néni és anyai Nagyanyám szívesen pletykálkodtak, konspiráltak együtt. Nagyi szerint Anyu nem illet igazán Apuhoz, mi tagadás Anyu rettentő puritán volt, nem festette magát, legfeljebb egy kis rúzst használt, később amikor őszülni kezdett a haját sem festette, nem szeretett társaságba járni. Nagyi és Anci néni szerint a nagynéném viszont igazi „reprezenta nő” volt, és sokkal jobban illet volna egy ügyvédhez (Apuhoz), mint Anyu. Anci néni viszont a menyével, Baba nénivel volt roppant elégedetlen, rendetlennek tartotta, főzni se tudott és nem is szeretett, szerinte a Jóska bácsihoz pedig inkább a háziasnak vélt Anyu illett volna. Az érintettek szerencsére erről semmit sem tudtak, az öreglányok pedig jókat beszélgettek, színezgették az általuk elképzelt alternatív világot.

Baba néni és Jóska bácsi nagy szeretetben és mély egyetértésben éltek, már a 60-as években járták a világot, Angliát, Franciaországot, Olaszországot, nyaralásaikról fantasztikus, színes albumokat készítettek, montázsokkal, képeslapokkal, fényképekkel, és érdekesen, színesen mesélték a kalandjaikat. Anyu ezt nagyon nem szerette, ahogy azt sem, hogy Baba néniék, amikor éppen nem külföldre utaztak, akkor kirándulgattak, gyakran a környékünkre, és a legváratlanabb időpontokban állítottak be hozzánk, csak egy kávéra és diskurálásra.

Mi - Anyu és a lányai - nyaranta munka után gyakran sétáltunk fel a Daubner-hez, akkoriban még csak egy régi, eléggé elhanyagolt sváb ház volt, a ma már épület-együttessé fejlődött cukrászda, egy-egy fagyira. Ahogy lefelé sétálgattunk, én eperfagyival, Anyu nézte a házunk kapuját, és „vigyázz, ott a Baba-Jóska” felkiáltással elkanyarodott, az Ujlaki templom mögötti kis parkba (már nincs meg). Ott bújkáltunk, és lestük, hogy a Baba-Jóska mikor adják fel a kapu döngetését. Jónéhány alkalommal így kerülte el Anyu a váratlan vendégeskedést.

Én – nem dacból – szerettem őket, Baba néni remekül rajzolt, és volt türelme ahhoz, hogy engem is tanítgasson, mindkettejük hangját szerettem, és nem idegesített Jóska bácsi kicsit terjengős, tudálékos magyarázata az iskolarendszer anomáliáiról, ami mindenkori kedvenc beszédtémája volt.

Nagyon szerettem az ajándékaikat is, mindig családi ajándékokat adtak, pünkösdi rózsa mintás kínai zománcvázákat, hamutartót, cinóber-faragványokat. Gyerekként nekem ezek a tárgyak magát a szépséget, a gazdagságot és az egzotikumot jelképezték. Most hol lehetnek?

Baba néni viszonylag hamar meghalt, Jóska bácsi pedig panaszolta Apunak, hogy már nem tud bennünket meglátogatni, nem mer vállalkozni az utazásra. Tartottam hát Sárka 18. születésnapja apropóján egy egész családra kiterjedő partit, mindenkit meghívtunk, Jóska bácsi boldog volt, hogy mindenből ehet, mert – elsősorban Anyu miatt – minden cukormentesen, diétásan készült. Leginkább Jóska bácsi élvezte az összejövetelt, és senki nem gondolta, hogy a következő héten meghal. 

Illő módon tudtunk tőle elbúcsúzni.

Ili néni Apu legkedvesebb testvére volt, a testvérek közül nekünk is Ili nénivel volt mindennapos kapcsolatunk. Világ életében mint Apu húga szerepelt a köztudatban, csak halálakor vált bizonyossá, hogy két évvel idősebb volt Apunál. Hiú volt a végtelenségig.

Falubíró Vilmoshoz ment feleségül, Apu, Anyu, Ili és Vili, mindannyian a Közellátási Minisztériumban dolgoztak, ott szövődtek a szerelmek, és ott kezdődött Anyu és sógornője közötti ellenszenv, ami később valamennyi sógornőre kiterjedt.

Vili bácsi közgazdász volt, később ledoktorált, és a Pénzügyminisztériumba igazolt át, onnan ment nyugdíjba. Gyakran írt cikkeket a Figyelőbe, a Pénzügyi Szemlébe, de jelentős karriert nem csinált. Az orosz hadifogságból idegesítő szokásokat hozott haza, például egy pléh-tányérból és pléh-bögréből volt csak hajlandó enni, ezeket soha nem mosogathatták el, ő az evés végén kenyérrel tisztára törölgette, és a konyhaszekrény tetejére tette. Senki nem nyúlhatott hozzá. Szinén ő volt az, aki élete végéig naptár szerint öltözött, váltogatta a tavaszi, nyári, téli ruházatát, a tényleges időjárástól teljesen függetlenül. Ezért persze dilisnek tartottuk.

Vili bácsi eredetileg Altdorfer volt, édesapja a Habsburg család karapancsai vadászkastélyának és vadasparkjának a fővadásza, vagy főintézője volt. Úgy rémlik testvére, vagy testvérei is voltak, de őket nem ismertük.

Vili bácsiék tartották a kapcsolatot a Habsburg utódok némelyikével, leveleztek, és valamelyik főhercegnő, ha Magyarországra jött, Vili bácsiékat is meglátogatta. Vili bácsi minden évben kapott egy-két hetet, amit Karapancsán, a Nagy kastélyban tölthetett, Húgomat is, Sárkával engem is elvittek magukkal, döbbenetes élmény volt, de ez egy külön történet.

Ili néni mérlegképes könyvelői végzettséget szerzett, és az Egészségügyi Minisztérium revizori főosztályát vezette. Ili-Vili és Apu állandó versenyben voltak, hogy ki milyen potentáttal, miniszterrel, nagyemberrel parolázott, tárgyalt, ebédelt.

Vili bácsi gyerekként (és sajnos felnőttszemmel is J) rettentő unalmas volt, monoton, magas, rekedtes hangján hosszan taglalta aktuálisan kedvenc közgazdaságtani elméleteit, közben nem nézett a partner szemébe, hanem elrévedt, de ha a másik arrébb húzódott volna, megfogta a karját, és nem eresztette. Kilencvenen túl, végelgyengülésben halt meg. Már előtte is tudtam, de a Vili bácsinál szerzett tapasztalataim csak megerősítették azt a vágyamat, hogy nem szeretnék mindenáron az emberi kor végső határáig élni. Így nem. A mindig ápolt, borotvált, jól fésült Vili bácsi végtagjai a keringési zavartól elkékültek, úgy nézett ki szegény utolsó hónapjaiban, mint egy ápolatlan hajléktalan. A nyolcvanas éveiben járó Ili néni ápolta, ahogy tudta, mosdatta, etette, de hajvágásra, borotválásra csak Vili bácsi ritka, együttműködő periódusaiban volt lehetőség.

Ili néni vitt életemben először és másodszor külföldre, 17 éves koromban Erdélybe, a Békás szorosba mentünk egy hétre, egy év múlva Jaltára utaztunk, akkor ültem először repülőn, és akkor láttam először tengert. Terveztünk egy Indiai utat is Ili néni egy akkoriban ott élő barátnőjéhez, de erre nem került sor.

Ili néni igazi nő volt. Még nyolcvan évesen is fekete rövid hajával, mindig festett kék szemével, remek, egyenes tartásával, a rúzsával, a manikűrözött körmeivel, dáma volt, vonzó, szellemes, kivirágzott, ha férfitársaságba került, és a férfiak is kihúzták magukat, élvezték a társaságát. Csak azt viseltem nehezen, hogy egy Machiavelli is lakott a lelkében, szakadatlanul bizalmas és titkos híreket szállított telefonon, kombinált, biztos kézzel indította útjára megjegyzéseinek kis mérgezett nyilait.

Világ életében mindenféle orvoslás ellensége volt, minden gyógykezelést elhárított, viszont remek házi patikaszerei voltak.

Életében háromszor került orvosok keze közé, először úgy negyvenpár évesen, amikor Bulgáriában a tengeren egy sziklának sodorta a hullámzás, és a felkarja szilánkosra tört. Számos műtétet követően is béna volt a jobb karja. Egy alkalommal sem fogadta el gyógytornász segítségét, viszont két év kitartó munkájával, egy partvisnyéllel végzett tornagyakorlatokkal, teljesen helyreállította a karját, és visszanövesztette a műtétek és bénultsága alatt lepusztult izmait.

Másodszor, már túl a 80. évén, az első combnyaktörésekor került kórházba. A háromszintes ház alagsorából merte éppen vödörrel a talajvizet, ami nagy esőzésekkor rendszeresen megjelent, vitte fel a meredek csigalépcsőn és öntötte ki a kertbe, míg egy fordulónál az alsó lépcsőkről leesett a pincébe, és nem tudott talpra állni. De Ili nénit nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen feladja, a friss töréssel szépen lépcsőről lépcsőre, a könyökére támaszkodva felkúszott a földszintre, keresztül a lakáson, ki a teraszra, ahonnan átkiabálta a szomszédasszonyát, hogy jöjjön segítsen beborogatni a lábát, mert nagyon fáj. Szerencsére a szomszédasszony kivételesen nem fogadott szót, és így Ili néni megfelelő orvosi ellátást kapott. Ekkor sem fogadott el gyógytornász segítséget, saját erejéből újra megtanult először bottal, később pedig már bot nélkül járni.

Nyolcvanon túl azt mondta, hogy a legszívesebben a hatvanas éveire emlékezik vissza, mert akkor még vonzó volt és élvezte az életet.

A második combnyaktörésre az emeletről lejövet került sor, akkor csak a telefonig tornázta el magát. A kórházban, a műtétet követően fellépett tüdőgyulladásba halt bele, 86 évesen.

Apu harmadik testvérét, Évát soha nem szerettem, és erre nem is szolgáltatott semmi okot, úgyhogy róla nem is írok!