Nagyapáim tetvérei

Most van a legegyszerűbb és egyben a legnehezebb dolgom. Apai Nagyapám testvérei, Gyula, Sándor, Mária (Vörösné lett belőle), Ella, Rózsi, Ilona, valahányan gyerek nélkül maradtak, így utódok sincsenek akiktől érdeklődni lehetne, és a jelek szerint a házasodáshoz sem volt túl sok kedvük, a hét testvérből mindössze kettő adta házasságra a fejét. Családi történetek sincsenek, Apu, a nagy családkutató és egyesítő sem látogatta őket (vagy csak nem tudtunk róla, Anyu ugyanis nem szerette Apu rokonságát, és főleg Apu nagyvonalúságát, mert Apu mindenkit támogatott). Nincs magyarázat, csak találgatás.

Anyai Nagyapám is meg volt áldva testvérekkel, Vilmos (7 évet élt), Viktória (Kiki), Gabriella (dr. Gassmann Lőrincné, Ella), Mária (Batkay /Drescher/ Józsefné, Macó), Erzsébet (Elza, Culi), Rudolf (Nagyapám), Anna (egy évet élt), Béla, Anna (Bartkó Jánosné, Babcsi). Mint látható és már említettem is, a 9 gyerekből 7 maradt életben, két fiú és öt lány. Az öt lányból három ment férjhez, a két fiúból csak Nagyapám nősült meg.

Béla katona ember volt, és egy a családban mindmáig titkolt okból, elmeszanatóriumban fejezte be 1938-ban, 41 évesen az életét. Gyanítom, hogy az elhalt Annával ikrek lehettek, mindketten 1897-ben születtek, hacsak szegény Kisnagymamának nem volt kivételesen „terhes” éve. Ki tudja? Anyu szerint viszonylag rendszeresen látogatták őt, jól volt, nem volt gondja. A családban – ki-ki vérmérséklete szerint – utalgatott arra, hogy Bélát vagy azért zeccölték a szanatóriumba, mert baloldalra köteleződött el, és a hadbíróság elől ide menekítették, vagy katonaszökevény lett és szintén a hadbíróság elől menekülve került ide, de soha senkitől nem tudtam meg ennél többet, és kép sem maradt róla.

Nagyapám, Rudolf, külön feljegyzésbe került, a lányokról, viszont Csöpi nagynénémtől is érdeklődnöm kellett, mert csak néhányukról voltak, felszínes emlékeim.

A legtöbbet Culikáról mesélt Anyu, Culika minisztériumban dolgozott, Csöpi nagynéném szerint nagyon intelligens nő, és nagyon megbecsült munkaerő volt.

Ugyanakkor mint vénkisasszony, irtó háklis volt a rendre, a tisztaságra. A lábtörlőt például újságpapírral borította be, hogy ne legyen piszkos, a konyhakövet kockánként sikálta tisztára. Rámaradt a Fürj utcai lakás. Szüleim a házasságkötésük után ide kerültek, itt laktak, egészen addig, amíg Anyun meg nem látszott, hogy terhes velem. Culika, a vénkisasszony ezt nem fogadta kitörő örömmel, „ez itt fog sírni?” felkiáltással bökött Anyu alig gömbölyödő pocakjában rám, és menten félteni kezdte a kényes bútorokat, amelyeket én majd – minden bizonnyal – lepisilek, leeszek. Anyu jól megsértődött, és menten átköltöztek Óbudára, anyai dédanyám házának ebédlőjébe, én oda születtem, és onnan mentem férjhez. Culika meg jól egyedül maradt. Anyu viszont élte végéig sajnálta, hogy „veszni hagyta” a Fürj utcai lakást, álmai lehetséges otthonát.

Jól emlékszem még – bár nem szívesen - Macó nénire, aki ritka kardos, kimért és elutasító személyiség volt az én szememben, mosolytalan, vonalszájú arca, kemény pillantása csak kellemetlen gyerekkori élményeket jelentett.

Fiatalon ilyen volt:

Férje, Drescher József, Macó néni dédapjának, Batkay Papp Eduárdnak a vezetéknevét vette fel magyarosításkor, a családkutatók legnagyobb megtévesztésére. Macó néninek három gyereke született, Éva néni, a legendás Naményi Éva néni, Magdolna és Antal. Antal azt hiszem bányász lett, Nagyival mentünk hozzájuk Edelénybe, fehér hajú, Marika feleségét szerettem. Magdolna (Magduci – Uci), Szlovákiába ment férjhez, festőművész lett, Anyuról is festett egy képet, most nálam van. Éva néni jeles szereplője lett gyerekkoromnak. Férjhez ment Naményi (Neuwalder) Géza újságíróhoz, a házasságkötést mindkét oldali szülők ellenkezése ellenére, Nagyanyám mozdította elő, majd született három gyerekük, egy ikerpár, Jóska és Mária, és Imre. Imre sajnos 40-es éveiben meghalt, Marival nem szívesen tartanám a kapcsolatot, viszont Jóska és felesége Zsuzsi nagyon kedves rokonaim, nincs nélkülük családi esemény. Szeretem őket.

Naményi Géza bácsi volt gyerekkoromban a családban a „nagy ember”. A Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnökeként is szerény és mértéktartó ember maradt, évente egyszer-kétszer meghívott bennünket, tartotta a családi kapcsolatot, mi meg nem éltünk, és nem éltünk vissza vele.

Egyszer elvittek a Szegedi Szabadtéri Játékokra, a Mojszejev Együttes fellépésére, ahol Éva néni kisimította homlokomból a frufrumat azzal, hogy igazi nő nem takargatja a homlokát! Ezt az átkot idén vetkőztem le! Viszont Géza bácsi szolgálati Moszkvicsát éltem végéig sem fogom elfelejteni, az anyósülésen felül, a kétszer három ülésből álló, egymással szemben elhelyezett üléssor, és közöttük a további két, karosszék-szerűen elhelyezett ülés, mint egy társalgóban, na ilyet azóta sem láttam.

Még miskolci újságíró korában úgy úszta meg a kivégzést, hogy a legutolsó pillanatban zúzdába tudta küldeni a Rákosi Mátyás haláláról hírt adó újságot, ami a nyomdászok furfangjának köszönhetően majdnem így jelent meg: „legmélyebb megrendelésünkre”. Vagy ez Sztálin halálakor volt? :-)

Babcsira emlékszem még, akiről Anyu azt mesélte, hogy roppant furcsa randevú-szokásai voltak, szerette találkáit temetőkbe szervezni, ahol nagyokat sétált a jelöltekkel.

Végül Bartkó János akadt fenn a hálón, akivel 56-ban emigráltak, vagy disszidáltak (ez aztán igazán ideológiai értelmezéstől függ). Számomra azzal az előnnyel járt az ő bécsi kirándulásuk, hogy Jancsi bácsi a bécsi karitásznál helyezkedett el, ahol nagy szokás volt a szegény 56-os magyarok számára a gyűjtés, és mi negyedévente szép nagy csomagot kaptunk ezekből az adományokból. Igaz gond volt minden alkalommal azt a 100,- Ft nagyságrendű vámot előkeríteni, amit ki kellett fizetnünk, de egész gyerekkoromban innen származott minden divatos és meleg ruhánk, a műszőrmével bélelt, skótkockás télikabátok, (a bélések később, mint körbehorgolt mellények éltek tovább) a macskanadrág nevű legings-ek, a jó, szúrós gyapjúpulóverek. Ezekből a csomagokból ismertem meg a rágógumit, az orkánkabátot (nekem türkizkék volt!)

Elláékról, dr Gassmannékról csak egy-két dolgot tudok.

Lőrinc bácsi szerezte be Nagyapámat az erkölcsrendészetre, vagyis a család neki köszönhette jólétét, ugyanis akkor ő volt Budapest rendőrfőkapitánya. Később már csak ügyvédi prakszist folytatott, és mint budapesti háztulajdonos a prakszisából és a bérleti díjakból nagylábon éltek. Anyu roppant módon szeretett Ella néniéknél nyaralni, ők képviselték az abszolút jómódot, és úri miliőt a számára, és ezt nagyon élvezte. Nagyanyám viszont korántsem volt ennyire jóban velük, főleg Ellával, aki szerint Rudi rangon alul nősült, amikor elvette az iparoslány Rábl Petronellát, Nagyit. Egy alkalommal Gasmannék partit adtak, ahová nem hívták meg Nagyit, mivel finom társaságot hívtak meg, és szerintük Nagyi nem volt odavaló. Nagyi persze dafke elment, le is ültették egy kisasztalhoz, a nagynál nem volt hely a számára. A meghívottak között volt egy orvos is, aki történetesen Nagyi bátyjáéknak, Jóka bácsiéknak volt a háziorvosa, és aki lelkes „Nagyságos Asszonyom! De jó, hogy itt láthatom Önt!” felkiáltással üdvözölte Nagyanyámat, átadta a nagyasztalnál a helyét Nagyinak, és ő kuporgott a macskaasztalhoz. Nagyi mély és holtigtartó elégtétellel emlegette, hogy mennyire pofára esett az Ella!

Lőrinc bácsi orosz hadifogoly lett, a fogságból nagybetegen tért haza, a lányok között legszebb Ella nénit gégerákkal operálták, onnan kezdve se enni, se beszélni nem tudott beavatkozás nélkül, a gégecsövet ki-be kellett rakosgatnia, befogni a nyílását, ha beszélni szeretett volna, a házaikat államosították, szóval a vége már egyáltalán nem volt idilli.

Na tessék! Egyedül Kikiről nem tudok semmit, hívom is Csöpi nagynénémet!

Mint kiderült, Kikike végig a családot szolgálta, mindvégig háztartásbeli maradt, kezdetben Kisnagymamára és a testvéreire főzött, vezette a háztartásukat, majd Macó néninél teljesített szolgálatot, ahol a gyerekekre vigyázott. Szerintem Kiki és nagyon szép nő volt.