Ostoba gondolatok

Hogy mi nem jut az ember eszébe, amikor hajnalban, éppen középkori magyar zene hallgatása mellett készíti elő a „gazdag” paprikás krumpli hozzávalóit, hámozza és karikázza a lecsókolbászt, füstölt kolbászt, virslit, hámozza és cakkozza a vöröshagymát, paprikát és paradicsomot, amit majd némi olajjal ledarál, mert a család nem szeret hagymadarabkákra harapni?

Ja, és amióta tagja vagyok a „Legfinomabb cigány ételek és receptek” csoportnak a FB-on, azt is megfigyeltem, hogy gyakori a nokedli szaggatása a paprikás krumpliba, ma ezt is kipróbálom!

Na, mindeközben az jutott eszembe, hogy mi az az egy szó, amivel a legszívesebben jellemezném önmagam. Mi lenne az a szó, amit az égi kávéházból a legboldogabban szemlélnék a fejfámon, ha lenne ilyen, de nem lesz, mert azt szeretném, ha a személyiségem után fennmaradó atomjaim a ráckevei Duna vízébe peregve, simulva, újfent a természet örök körforgásának részeivé válnának, és nem holmi terhes örökséget alkotnának sírápolással, sírmegváltással, miegyébbel.

Amit a gondolatok nem őriznek meg, az amúgy is az enyészetté lesz.

Mi lennék szívesen? Nyertes, vesztes, bankár, jogász, anya, nagymama, barát, szomszéd, ismerős, közeli vagy távoli rokon, testvér, szerető, feleség, kaland, kihívás, író, olvasó, alkotó, másoló, vezető, társ, kolléga, és még sorolhatnám az egyszavas lehetőségeket, amelyek gondolataimban felmerültek.

Aztán egyszerre felvillant a nekem leginkább megfelelő megoldás: támasz!

Igen, én holtomban is támasz szeretnék lenni! Ha szerénytelenül kérhetnék mellé egy-két jelzőt is, akkor leginkább „szerető, megértő támasz” megjelöléssel szeretnék túlpenderülni az evilági fellépésemen!