Az az alapelvem,
hogy minden gyerek egyedi, különleges, kivételes sajátos univerzum, és nincs
közöttük egy sem, aki valamiben ne lenne a földkerekség legjobbja (és ezt
persze a saját lányaimnak is elég sokszor elmondtam, ha valamiért elöntötte őket
a kishitűség), persze jottányit sem változott, de a mi Zitánk tényleg
különleges.
Egyrészt Zita, már
két évesen is, köszön mindenkinek, ismerősnek, ismeretlennek, arra járónak, és
beszélget velük. Tegnap például egy arra sétáló kutyás bácsival közölte, hogy „szia
bácsi, nagyon ügyesek a kutyák, nagyon ügyesek!”, mert mindent kétszer mond,
kétszer mond, amit nyomatékosítani akar.
A boltban, ahol a
nagy varázslat, az a pénzbedobós, ajándék-pottyantós henger, amit az én lányaim
még csak a görög tengerparti nyaralásokon csodálhattak meg, viszont most már
valamelyik Üröm-közeli bevásárlóláncban is kiürítheti a zsebeit bármelyik
anyuka, amíg végre a megkívánt labda, ketyere, mini-plüss pottyan a vágyódó
csemete kezébe, de ehhez persze szükséges aprópénz, lehetőleg kellő mennyiségű
kétszázas. Zsófi megkérte a pénztárost, hogy így adjon vissza, Zitánk meg
megköszönte: „ Szia néni, köszönöm, nagyon köszönöm néni a pénzt a Maminak!”.
Aki már megpróbálta
utódait köszönésre szoktatni, az egészen közelről, a gyakorlatban ismerhette
meg a lehetetlen fogalmát. A szívem szakadt meg Zalánomért, amikor kézen fogva
sétálgatva egy-egy ismerőssel találkoztunk. Én kicsit megszorítottam a kis
kezét, hogy most van itt a köszönés helye és ideje, ő meg zavarba jött,
elpirulva lefelé nézett, kerülve bármilyen szemkontaktust, kicsit közelebb
húzódott hozzám, láthatóan szorongott, utálta az egészet, és tízből tíz
alkalommal jött az ismerőstől az útmutatás: udvarias kisfiú köszön ám a néninek
(vagy bácsinak), na, köszönj szépen, vagy elvitte a kiscica a nyelvedet?
Zalánnál jobban,
csak én utáltam az ilyen helyzetet, mert miből gondolták ezek a jó emberek,
hogy mi hülyék, vagy bunkók vagyunk, és eddig eszünkbe sem jutott, hogy a
gyerekeket meg kell tanítani a jó modorra?
Ez a helyzet – bár
évekig eltartott – mára már megoldódott, de még kiválóan emlékszem, a
zsigereimben hordozom azt a gyomor- és szívszorító érzést, ahogy szerettem
volna Zazámat kimenteni az ilyen helyzetekből, éppen most is, amint felidézem,
feszengve, újra átérzem, és szaladok is egy cigiért, hogy oldottabb hangulatban
rátérhessek Zitánk másik különleges jellemvonására.
Zitánk képes az
igazi, önfeledt örömre, és ezt ki is mutatja! Családunkban nagy hagyománya van
annak - mondhatjuk, hogy ez egy átkos genetikai kód, amely minden generációban
kimutatkozik – hogy egyes családtagjaink képtelenek legyenek az öröm, a
köszönet, a hála, a boldogság nyilvános kimutatására.
Ennek szinte legkínosabb
esete, az ajándékozás. Az ilyen gyerekeink amíg még kicsik, alig merik átvenni
az ajándékot, látszólag közömbösen teszik-veszik, pakolgatják, nem nyitják ki a
dobozokat, nem nézik meg, hogy mit is kaptak, csak amikor már azt hiszik, hogy
egyedül vannak, na, akkor óvakodnak oda a dobozhoz, csomaghoz, bontogatják és
az örömnek legfeljebb annyi a látható külső jele, hogy egy kicsit megszínesedik
a pofijuk. Amikor már nagyobbak lesznek, akkor egy udvariatlannak tűnő,
formális köszönömmel intézik el az ajándékozót.
Ugye, nem is kell mondanom,
hogy hány csalódott pillanat kíséri az ilyen karakterrel megvert ember életét?
Szerencsére
Zazánkat elkerülte ez az átok, de már karon ülő korától kezdve, egészen
pontosan jelezte, hogy egytől tízes skálán, hány pontot ért el az ajándékozó,
kedveskedő. Finoman, udvariasan, de teljesen egyértelműen érezteti, hogy nem
erre számított, vagy most, hogy már nagyfiú, kimondja, például egy ruhadarabra,
hogy na, ezt sose fogom felvenni, ez gagyi, vagy lányos, vagy ciki.
A mi Zitánk,
viszont akár egy időben érkező, nedves törlőkendőnek is olyan kitörő
lelkesedéssel örül, és felénk küldi azt a bizonyos egymillió dolláros mosolyát,
csillogó szeme pillantását, és a gondolatait is megfogalmazza: „jaj, köszönöm,
nagyon köszönöm! Éppen maszatos Zita keze!”
A képen éppen az új kerti házának örül, és a Nagyitól (másik nagymamája) kapott esernyőt csodálja, a kis drágám!
Naponta élem át és
a legmélyebben átérzem, hogy ajándékba kaptuk ezt a kicsi lányt!
Végül, csak úgy, egy kép Zitáról, szoknyában (már ő dönti el, hogy mit szeretne felvenni aznap):
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése