Az idei ősz

Kénytelen vagyok belátni, hogy utálom az idei őszt! Baromira távol áll attól az idilli, sokak által megénekelt, színes, mosolygós, kellemesen langyos, szerethető átmenettől a nyárból a télbe, ez nyirkos, esős, nedves, ködös, a színeket illetően tompa, lehangoló, baljós, felhős, nyomasztó!

Ráadásul az egészségemre nézve is káros!

Hosszú (és természetesen hányatott) életem során örököltem is, meg fel is halmoztam eddig összesen háromféle „állapot betegséget”, amelyek – hála az orvostudomány vívmányainak – karban lehet tartani, ám ezekből nincs gyógyulás.

Elsőként az Anyutól örökölt diabétesszel kezdtem meg együtt élésemet, most már közel negyed évszázada. Magamban ezt egy konkrét munkahelyem „ajándékának” tekintem, ott voltam közel 10 évig olyan minden-perces nyomás alatt, ami bőven megalapozta, hogy ez a születési hendikep kiteljesedjen, és így is lett. De szerencsére azt is megtanultam Anyu csaknem 40 éven keresztül támogatott betegsége alatt, hogy miként kell boldogan létezni cukorbetegen, és mondhatom, hogy nem érzem sem korlátozásnak, sem lemondásnak azt a fondorlatosságot, ami az étkezéseket kényszerűen kíséri.

Másodjára az aritmia csatlakozott, ami nem volt annyira kényelmetlen, vagy veszélyes esetemben, mint inkább ijesztő, a kihagyó szívverések és az ennek folytán elakadó lélegzet rémisztő, dermesztő volt, de napi egy tablettával ez is kordában tartható, immár közel 20 éve. 

Persze ezt is egy munkahelyemhez kötöm.

A harmadik friss, alig két éves kórom, a tüdőtágulás, az emfizémia, avagy krónikus, obstruktív tüdőbetegség (COPD) viszont nagymértékben „saját hozzájárulás” az aktuális kórképemhez, azzal az immár közel fél évszázados bagózással, amivel máig sem hagytam fel teljesen. Csak színezi a képet az a tény, hogy dédanyám, Csollán Antónia ebben a betegségben halt meg (igaz nyolcvanon felül) noha életében nem járt dohányfüst közelében, dédapám és fiaik sem dohányoztak (kivéve Béla bácsit, de szerintem ő is csak titokban tette ezt).

Na, ez a harmadik betegség az, ami miatt az ennyire párás őszt – finoman szólva - nehezebben viselem el, mint embertársaim (pontos megfogalmazásban: utálom, mint a bűnt). Ilyenkor ugyanis azt a gondosan beosztott levegőt is nehezebben veszem, mint egyéb esetekben.

Tündéri és varázslatos belgyógyász segítőmről, Tamás (keresztnevű) dokiról már írtam, de azt a doktornőt, aki mondhatjuk, hogy visszarántott a világvégéről, még nem említettem. Adott, egy mérgesen lépkedő, szúrós-csípős megjegyzéseket alkalmazó doktornő, aki az éppen pislákoló vitál-kapacitásomat (akármi is legyen az) 90 %-ra tornázta vissza, alig másfél év alatt.

Ki bánja, hogy azzal kezdtünk, hogy „mikor volt utoljára tüdőszűrésen, 1919-ben?”, mert erre én mosolyogva tudtam válaszolni, hogy ha jól emlékszem, inkább 1921-ben! Alkalomról alkalomra, egyre jobban élvezem az együtt töltött negyedórákat, lassan megismerem az életét, a szintén COPD-s anyósát, a lányait, azt hogy nem szereti a cifrálkodást, puritán, de remekül főz, öröm az az önfeledt mosoly, amivel egymást üdvözöljük, amikor kontrollra megyek.

Lassan esedékes! 

Mindez viszont semmit sem vesz el abból, hogy mennyire lehangol, hogy a budai hegyek most is ködbe burkolódznak, hogy nem látok el Ürömig, hogy nyirkos vatta jellege van a levegőnek, hogy szürkések a színek, hogy gumicsizmát kell húzzak szandál helyett, hogy fázom, mert nincs fűtés, szeretném, sőt követelem azt az idilli őszt, amiben jó sétálni, gyűjtögetni, szemlélődni, létezni !