Az étvágyamon érzem

Az étvágyamon érzem, hogy közelít a tél. Ehhez szorosan hozzátartozik, hogy nagymamám szigorúan évszakok szerint főzött. 

Nyáron elképzelhetetlen volt a „téli” ételek asztalra kerülése, nem volt vadas, savanyú káposztás, babos (kivéve a fejtett bab levest) lencsés nehéz étel, volt viszont millió lecsós, zöldséges, rakottas, és voltak évszakokon átívelő ételek, amelyeknek volt télies és nyári változata is, mint a rizses hús, ami télen szárazabb, markánsabb, tömörebb étel volt, míg nyaranta lecsósabb változatban jelent meg.

Ma már el sem tudjuk képzelni, hogy az én gyerekkoromban, mennyire kiéhezetté vált az ember, mondjuk az első tavaszi fejes salátára, hiszen az év szinte minden napján elérhető a fejes saláta, legyen akármilyen is, kesernyés, merev levelű, mű. Az én gyerekkorom első tavaszi fejes salátája friss zöld volt, édeskés és roppanós, ha levágtuk a törzsét, akkor finom, tejszerű nedv csorgott a vágás felszínén, a közepe, a „szíve”, amire annyira vadásztunk mindannyian, viszont kifejezetten édeskés, harsogóan roppanós és szinte hófehér volt.

Sose felejtem, hogy az egyik barátom meséje szerint az amerikai rokonai a saláta szívét kidobták, mert abban nem volt klorofil, ennek okán vitamin is csak alig, nem tekintették hasznosnak, ezt a nekünk ínyenc falatot.

Vagy a madársaláta, amit ma már egész évben elérhetünk a legolcsóbb áruházláncok zöldséges polcain is! Nagyi mindig lila hagymás, zelleres krumplisaláta közepébe halmozta azt a 15 dekányi, drágán vett madársalátát, kemény-tojás gerezdekkel vette körbe, és ha ez került az asztalra, akkor mindenki biztos lehetett benne, hogy itt a tavasz.

Ugyanekkora vágyódással reméltük az első spenótot, a hagyományos tükör-tojással, vagy a sóskaszószt, egy kiadós marhahús-leves, leveshús hagymás-törtkrumpli mellé. Vágyódtunk mindenre, ami zöld!

Én, sok szempontból követem a Nagyi-féle hagyományokat, nálam is évszakok szerint változnak az ételek dacára annak, hogy szinte minden, szinte akármelyik időpontban beszerezhető, most már különösebb erőfeszítés nélkül. Ennek ellenére, hiszek abban, hogy az évszakok szerinti étkezés nagyon is egészséges, mindig azt célszerű fogyasztanunk, ami éppen a „legjobb formájában” van, a legtöbb vitamint, rostot, nyomelemet tartalmazz, mindazt, amire szükségünk van. Nem a kényszer-érett, messziről érkezett, agyon tartósított, ám látszatra meseszép, mindig elérhető csodát, amit a haszonelvű értékesítő hálózatok kínálnak.

Mostanában már csaknem megveszek egy jó kis töltött, vagy székely káposztáért, a számban érzem az ízét, már kísért a kocsonya, a szép, tiszta fejhúsból készülő, házi disznósajt, a füstölt húsos, virslis, tejfölös habarású, babérleveles lencsefőzelék, amiben „megáll a kanál”, vagy egy finom sárgaborsó főzelék, ami akkor is pürésre fő, ha nem pempősítjük, füstölt szalonnából sütött „kakas-taréjjal” és némi barnára pirított hagymakarikával.

Megveszek ezekért, de még itt van előttünk az ősz összes csodája, a karfiolok, rakott kelek, lengyelesen elkészített kelbimbók, diós tészták, almás, körtés és kései szilvás ételek sora, előbb azokat kell végig főzni és élvezni, aztán majd jöhetnek az igazi téli ételek.

Szép őszt s finom őszi ételeket kívánok!