Hannika története II.

Megígértem, hogy folytatom a történetet, amint egy-egy újabb részlete tisztázódik, de persze, eközben magam is gondolkodni kezdtem, hogy mi is történhetett. Ha Hannika 97 évesen halt meg, mondjuk mostanában, a keresztlánya, az én Csöpim meg idén már 83 éves lesz (adja Isten), akkor Hannika alig 15 évesen lett keresztmama, ami még akkoriban sem volt szokványos. Pláne, hogy már ennyi idősen asszony legyen, friss, Ausztriából áttelepülőként. Minimum gyanús! 

Az is! 

De ne vágjunk a történet elé, Csöpi és Csaba (a kereső fiatalember) végül is közel egy hét elteltével jutottak el odáig, hogy telefonon elbeszélgettek és Csöpi elmesélte azt, amit jónak látott, nem mindent.

Én, viszont nem vagyok ennyire diszkrét, úgyhogy leírom, ami most látszik, persze nem biztos – hogy is lenne az – hogy ez az igazi történet.

A mi Hannikánk, még otthon, valahol Ausztriában, engedett a kísértésnek, és sajnálatosan teherbe esett. Alig múlt 14 éves, amikor a családja az akkori szokásoknak megfelelően, szépen kitagadta a várandós gyereklányt, aki átszökött Magyarországra, és valahogy kikötött Óbudán, Újlakon, az osztrák (német, ha tetszik: sváb) áttelepülők egyik korabeli „törzshelyén” és életet adott kisfiának. Nem ő nevelte a gyereket, ki tudja, hogy akkor hogy élhetett, de az biztos, hogy csak úgy lehetett a mi Csöpink keresztanyja, hogy az újszülött édesanyja, Hargita Rezsőné, Rábl Petronella, Csöpi mamája, az én nagymamám, a szokásos mérhetetlen jó szíve s segítőkészsége folytán, Hannika hóna alá nyúlt. Segítséget nyújtott neki, ha tetszik, növelte a társadalmi presztízsét, azzal, hogy másodszülött lánya keresztanyjának választotta. 

Akkor még szó sem lehetett, Reisinger Gyuláról, mint férjről, aki egy helybéli özvegy orvos volt, és akinek a gyerekei mellett, Hannika mindössze a Fräulein, a mai szóhasználat szerinti baby sitter volt.

Nagymamám, Nellike, a mindennapokban, folyamatosan és ténylegesen gyakorolta a keresztényi könyörületet, a környezetében nem lehetett elesett, hátrányba került, megszorult ember, akinek azonnal ne sietett volna a segítségére.

Zsidó barátainak, amikor azok munkaszolgálatosként a szentendrei vonat melletti építkezésen dolgoztak, hamarabb vitte naponta ételhordóban az ebédet, mint ahogy a gyerekeit megetette, és amikor a kis nyilaslegény ráfogta a gépfegyverét, nevetve és tört magyarsággal magyarázva, félrelökte a fegyvert.

 

„Az én uram detektív főfelügyelő! Mit akar maga fiam?” – mondta, és tényleg, nagyapa az volt, igaz, hogy az erkölcsrendészeten, és sokat nem tehetett volna a felesége védelmére, de ezt ki tudhatta! (Anyu, pedig, mint kislány. remegve nézte ezt a hálószoba ablakából, és csak remélni tudta, hogy a mamája, épen jön az a kis kirándulásból.) 

Ö segített össze az eltérő felekezetű szerelmeseket a családban, a szüleik háta mögött, egészen a házasságkötésig (a többsége ezeknek a házasságoknak holtig tartott).

Dédanyám is ezt mondta utolsó mondataiban a lányának, Nellinek: "Nelli, a te szíved aranyból van, mindenedet odaadod másoknak, de a pletyka miatt sok bajod lesz!"

Mi tagadás, az én Nagyim nehezen állt ellen a pletykálkodás ördögének, de ez, egy másik történet!.

Hannika  történetet rögvest folytatom!