Hannika története IV.

A minap üzenetet kaptam Csabától, benn egy 2012-ben készült csoportkép. A kép középpontjában Hannika ül, ha jól számolok, 92 évesen, az első sorban mellette ül két, ötvenes éveiben járó férfi, meg a feleségeik, és a hátuk mögött áll Csaba és családja.

Hannika középen, a sokat megélt emberek jellegzetes szomorkás mosolyával tűri a központi szerepet.

Csaba üzenete szerint, ez a két férfi az unokaöccsei Hannikának, akik a kép elkészültekor találtak rá Hannikára, ezek szerint már keresgélték egy ideje.

Kértem engedélyt arra, hogy a képet is közzétehessem, de sajnos nem kaptam, amit egyébként teljesen megértek, de azt nem lehet elkerülni, hogy a gondolataim ott járjanak e körül a találkozás körül.

Mert nem csak ez a találkozás örömteli a szívemnek, hanem sokkal inkább az, ami mögötte meghúzódik.

Ezek szerint volt a kitagadó osztrák családban valaki, aki évtizedeken át életben tartotta Hannika emlékét, talán egy testvér, talán egy az utódoknak sokat mesélő anya, nagymama, aki mesélgetett Hannikáról, elevenen tartotta az emlékét, gondolkodott azon, hogy vajon miként alakult az élete, a sorsa, akiben szakadatlanul élt a szeretet és azt tovább is adta a következő generációnak.

A kitagadás és a találkozás között 78 év telt el. Megdöbbentő!

A találkozás, Hannika megfáradt, esetleg elfásult, megszomorodott, vagy éppen mindent mélyen elásó, lezáró lelkének is flastrom lehetett, még ha, ennyi évtizedet kellett is várnia rá.

A kitagadáson is annyit járnak a gondolataim. Legmélyebben hiszem, hogy azokban, a tiszteletet érdemlő, máig is kivételes a családokban, ahol a valóságos, igazi szeretet és gondoskodás megvalósul, nos, ott nem kerülhet sor kitagadásra, még egy ilyen esetben sem. Az ilyen családok nem rendelik alá magukat a korszellem által megkövetelt, sztereotip viselkedés mintának, azok valahogy elkendőzik a várandósságot, és befogadják a kis kéretlen jövevényt. Nem kényszerül a kismama újszülöttje dajkaságba, vagy örökbe adására, akár örökbefogadásnak álcázva, a családban nőhet fel a baba.

Amikor a lányaim elérték a kritikus kiskamasz kort, amikor minden lánygyerek elkezd Rómeó és Júlia történetével példálódzva arról érvelni, hogy hány éves kortól megengedett a szerelem, beleértve annak fizikai megvalósulását is, két dolgot tisztáztunk, egyrészt hogy 12-13-14 évesen igenis korai a szerelem elhálása, legalább a biológiai felnőtté válás alsó életkorát ki kell várni, ez parancs, és nincs felmentés alóla. A másik fontos dolog, amiben megállapodtunk, az az volt, hogyha olyan felelőtlenek, ügyetlenek, annyira ostobán és elvakultan szerelmesek, hogy mégis megesik a baj, és várandósak lesznek, akkor megtartjuk és felneveljük a babát, mert nekünk nem létezik más út. Az első parancsot csaknem, a másodikat sikerült maradéktalanul betartanunk.

Az egyik lányom azt mondja, hogy olyan boldog biztonságot jelentett neki ez a tudat, hogy a családja, de legalábbis az anyja és a testvére mellette áll majd, a mások (mint Hannika) esetében, tragikus helyzetben is, hogy a felnőtté válás amúgy is nehéz folyamatában ez volt a biztos pont, a kapaszkodó.

Volt még egy harmadik egyezségünk is, nevezetesen az, hogy viszont, ha megtalálták, akit igazinak hisznek, ahhoz nem szabad ártatlanul férjhez menni, sőt tilos, legalább egy-két évet együtt kell vele élni, hogy még időben kiderüljön, elviselik-e egymást a mindennapokban. Akkor is, amikor már a kezdeti eufória némiképp alábbhagy, amikor kiderülnek az elviselhetetlen szokások (párna alá gyűrt, koszos zokni, földre dobált szennyes ruha, felhajtott WC-kagyló, és ennél sokkal borzalmasabb társaik).

Nem kell magunkat börtönbe zárni, nem szabad egy-két gyerekkel megrekedni egy amúgy tarthatatlan házasságban, meg kell előzni az ilyen helyzet kialakulását, amennyire ez lehetséges.

Ezért valószínűleg egyetlen plébános ismerősünktől sem kaptunk volna dicséretet, sőt Anyám, és családunk éltesebb hölgytagjai is bőszen megbotránkoztak volna rajta, ezért nem is beszéltük meg velük, csak mi hárman egyeztünk meg. 

Nálunk bevált!