Ismét egy könyvet
szeretnék a figyelmetekbe ajánlani. Másodszor akad kezembe ez a könyv, Lawrence
Hill az írója, és noha „ipari mennyiségeket” olvasok, ez a könyv másodjára is a
fontos, érdekes, meglepő minden árnyalatát megadja, ami igazi ritkaság!
Ezt a könyvet
azoknak ajánlom, akiket mostanában két, nagyon is aktuális probléma
foglalkoztat, vagy nyomaszt, a másság és a kilátástalanság.
A „másságon” már
sokszor és hosszasan elgondolkoztam, hiszen éppen az a lényeg, hogy mindannyian
mások vagyunk! Szerintem az a legnagyobb kelepce és önbecsapás, ha úgy érezzük,
hogy olyan közegbe értünk, amely minden szempontból visszatükröz bennünket.
Hiába írta meg oly
szépségesen József Attila „Íme, hát megleltem hazámat” című, a jelen tudomásunk
szerint utolsó versét, ennek a látszólagos hazatalálásnak mégis a halál vetett
végett.
Ime,
hát megleltem hazámat,
a
földet, ahol nevemet
hibátlanul
irják fölébem,
ha
eltemet, ki eltemet.
E
föld befogad, mint a persely.
Mert
nem kell (mily sajnálatos!)
a
háborúból visszamaradt
húszfillléres,
a vashatos.
Sem
a vasgyűrű, melybe vésve
a
szép szó áll, hogy uj világ,
jog,
föld. - Törvényünk háborús még
s
szebbek az arany karikák.
Egyedül
voltam én sokáig.
Majd
eljöttek hozzám sokan.
Magad
vagy, mondták; bár velük
voltam
volna én boldogan.
Igy
éltem s voltam én hiába,
megállapithatom
magam.
Bolondot
játszottak velem
s
már halálom is hasztalan.
Mióta
éltem, forgószélben
próbáltam
állni helyemen.
Nagy
nevetség, hogy nem vétettem
többet,
mint vétettek nekem.
Szép
a tavasz és szép a nyár is,
de
szebb az ősz s legszebb a tél,
annak,
ki tűzhelyet, családot,
már
végképp másoknak remél.
Szóval, ezekről a „haza-találásokról” az a véleményem (ami persze keserű tapasztalatokon alapul), hogy
leginkább a látszólagos és az átmeneti jelző illik rájuk, minden további
magyarázat nélkül.
Valahányszor úgy
érezzük, hogy „helyben vagyunk”, elengedhetjük magunkat egy munkahelyen,
barátságban, szerelemben, országban, helyzetben, hamarosan elkezdünk
feszengeni, bűntudatot érezve azon gondolkodni, hogy miért szűnt meg a teljes
komfort érzete, keressük magunkban a hibát, elkezdünk mind merevebben igazodni,
míg végül úgy nem érezzük, hogy törjön, aminek törnie kell, menekülnünk kell,
mert elveszünk!
Lehet, hogy ezzel
csak én vagyok így (bár millió könyv-, film-, dráma-élmény ennek ellene szól), de
azt hiszem, hogy teljes harmóniában legfeljebb önmagunkkal lehetünk (ha nagyon
megdolgozunk érte), a kevés kivételezettnek megadatik, hogy barátaik és
családjuk körében is megleljék a fenntartható (=az elfogadható kompromisszumok
mentén, folyamatosan újjáépülő) harmónia helyzetét.
Az átmenetiség fogalma
átvezet a másság témakörére, amin szintén eleget töprengtem már.
Számtalanszor voltam
betege annak, hogy miért értékelem máshogy a dolgokat, mint a környezetem, miért
más a véleményem, míg rá nem döbbentem, hogy az adott jelenséget mindenki
másképp értékeli, csak éppen működik egyfajta kohézió, aminek mentén kialakul a
közgondolkodás, közvélekedés esszenciája, ami, mint egy - természetesen, nem
matematikailag kialakuló - lélektani „átlag”, tükrözi az egyedi véleményektől,
a legkisebb mértékben eltérő, összegezhető álláspontot.
Ha megfogalmazható
a „másság” minimumfokozata, akkor az eltérő gondolkodásmód annak az alapegysége.
Mert hányféle, másság létezik? Népmesei fordulattal azt mondhatnók, hogy se
szeri, se száma!
Színünk,
vallásunk, eredetünk, őseink, neveltetésünk, iskolázottságunk, családi
állapotunk, vágyaink, irányultságaink, megannyi faktor, vagy inkább vektor,
amelyek mentén, még az egypetéjű ikreket is eltérő irányba irányíthat a sors, a
genetika, az élet, a tapasztalat.
Engem ez a sztereotip,
nő kontra férfi, megítélésbeli megkülönböztetés soha nem érintett komolyan,
kerestem sokszor többet, mint megannyi férfi, és sokszor épp csak annyit, hogy
szinte valahány nő megvethetett volna érte. Voltam annyira elismert és méltatott,
mint egy férfi sem, és annyira lesajnált, hogy a WC-takarító nőt is többre
tartották nálam, de ezek egyikét sem tudtam pusztán a „nememre” visszavezetni,
inkább azt mondanám, hogy színes és fordulatos életet adott nekem a sors.
De visszatérve az
eredeti témára, akinek ennél komolyabb kihívással kell szembenéznie – és hányan
vannak ilyenek - meg annak, a milliónyi, ha nem milliárdnyi melankóliába,
depresszióba zuhant embertársamnak, aki nem leli a kapaszkodót, csimpaszkodót,
aminél fogva kiemelheti lelkét, önmagát a lélekölésből, nos azoknak, mind-mind szívből
ajánlom ezt a könyvet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése