Ködös, párás, homályos

Az ősz legbiztosabb jele, ha az ablakon kitekintve, a korábban szinte beláthatatlan, tiszta és távolba nyúló látvány helyében most minden ködös, párás, homályos.

Jobb oldalon teljesen eltűnt a Megyeri híd sziluettje, balról még látszik homályosan az Ürömi kőbánya, de a mögötte, kettős vonulatban álló hegyek már nem. A másik szobák ablakaiból egyébként jól látható Hármashatár-hegy is éppen csak megjelenik, elvesztve térbeliségét, csak olyan, mint egy gyerekkézzel rajzolt, és elnagyoltan besatírozott, kétdimenziós hegyvonulat, és a részletek is teljesen elvesznek, mindent beburkol az a szürkés, opálos, az égbolttal teljesen összeolvadó, fakó, matt ködgomoly, ami mögött éppen csak halványan derengenek a lámpafények.

Nyáron – emlékszem – hajnali fél ötkor kapcsolták ki a közvilágítást, eltűntek a Huszti utat és a Szentendrei utat kijelölő, kettős fények, ahogy Babits írja, már nem láttam „a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát”, mostanában azonban már fél hétre csúszik a fény kikapcsolása, és alighanem ez egyre későbbre fog tolódni, egészen december 21-éig, a csillagászati tél kezdetéig, a leghosszabb éjszakáig. 

Attól kezdve, észrevétlenül, újra egyre hosszabbak lesznek a nappalok nagy örömömre, és már csak azt a december 21-éig még hátralévő, alig 78 napot kell valahogy átvészelni, amikor a sötét hajnalok és sötét délutánok között, alig-alig dereng a nappal fénye.