Ma lenne

Édesapám ma lenne 91 éves. Akár meg is élhette volna, hiszen nem öregedett egy szikrányit sem, haja nem őszült (legfeljebb a barkója peremén, de azt leborotválta), franciás, vékony alkata nem változott, a szelleme lángolt és csapongott, ragyogó intelligenciája, frenetikus humora, parttalan pacifizmusa semmit sem csappant. 

Aztán szinte egy-két év alatt bekövetkezett az összeomlás, infarktusokkal, szív-katéterezésekkel, tüdőrák gyanúval, légszomjjal, félelemmel.

Egész nap égnek a mécsesek.

Csak egy kilenc évvel ez előtti este teszi széppé ezt a napot. Zsófi mindenórás volt Zalánnal, és nálunk üldögélve épp azt latolgatták, hogy este mit néznek majd a TV-ben. Zsófi megjegyezte, de csak tréfálni akart, hogy Peti, te lehet, hogy a csecsemő-monitort fogod nézegetni a kórházban. Arról beszélgettünk még, hogy milyen nagyszerű lenne, ha Zalán éppen a dédapja születése napján érkezne meg, és ekkor folyt el Zsófi magzatvize.

Kádban edzés, füles labdán ugrálás, szülést elősegítő torna ellenére sem sikerült Zalánt megszülni és végül másnap hajnalban, császármetszéssel jött a világra, mert már igencsak halkult a szívhangja. Ennek ellenére egyszerre, egy napon (és minden más napon is, számtalanszor) köszöntöm Aput, Papót, aki már az égi kávéházban kortyolgatja a Campari-narancsot, és Zalánt, aki majd csak valamikor a jövőben fog ebbe a nedűbe belekóstolni.

Apu emlékére:

Látjátok feleim, egyszerre meghalt

és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.

Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,

csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.

De nincs már.

Akár a föld.

Jaj, összedőlt

a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.

Ilyen az ember. Egyedüli példány.

Nem élt belőle több és most sem él,

s mint fán se nő egyforma két levél,

a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,

kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,

mely a kimondhatatlan ködbe vész

kővé meredve,

mint egy ereklye,

s rá ékírással van karcolva ritka,

egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.

Mindenki tudta és hirdette: ő volt.

Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,

s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt

a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,

mint vízbe süllyedt templomok harangja

a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:

„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,

vagy bort ivott és boldogan meredt a

kezében égő, olcsó cigaretta

füstjére, és futott, telefonált,

és szőtte álmát, mint színes fonált:

a homlokán feltündökölt a jegy,

hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,

se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,

a múltba sem és a gazdag jövőben

akárki megszülethet már, csak ő nem.

Többé soha

nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.

Szegény a forgandó tündér szerencse,

hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,

mint az az ember ottan a mesében.

Az élet egyszer csak őrája gondolt,

mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,

majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,

s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,

mint önmagának dermedt-néma szobra.

Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.

Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

Csak abban tévedett Kosztolányi, hogy Apu nagy volt és kiváló! Most is az, mindannyiunknak!