Nunchaku és lézerpuska

Sokat vitatott és kommentált, mondhatnók örökzöld téma, hogy létezik-e ideális korkülönbség testvérek között. Mindenki tele van pro és kontra példákkal, történetekkel, megdönthetetlen vélekedésekkel, jót lehet vitatkozni rajta.

Mondhatom, hogy mi is sokat törtük ezen a fejünket, amikor Zalán unokám mellé, jó 7 év korkülönbséggel megérkezett Zita.

Naná, hogy rettegtem, hogy az én elkapatott (már miért is ne), világ közepe Zalánom, hogyan fogja átélni, hogy minimum osztoznia kell a „trónusán”, ráadásul akkortájt költöztek a lányomék, eladták Zalán szülőházát, amihez nagyon ragaszkodott, akkor került iskolába, az imádott óvodából, ahol szintén kivívta a maga központi szerepét, szóval nagyon sok volt a változás.

Sajnos én a saját példámra, tapasztalatomra sem tudtam támaszkodni, mert noha az én lányaim az akkoriban tökéletesnek tartott 3 éves korkülönbséggel születtek meg, de „alig” 40 évnek kellett eltelni ahhoz, hogy végre elsimuljon közöttük az addig folyamatos versengés, és egy összenézéssel, csendes (vagy hangos) összenevetéssel értsenek egyet egymással.

A testvérem és közöttem 5 év a korkülönbség, és arról inkább neki kellene írnia, hogy ez a kisebbik oldaláról nézve milyen, Röviden csak annyit, vannak rémtörténetei és nem habozik azokat máig felemlegetni,

De persze szinte soha nem az történik, ami a belső monológjainkban, morfondírozásainkban feldereng, mert nálunk nyoma sem volt konfliktusnak, Zalán, ahogy meglátta, megszerette Zitát, kényezteti, játszik vele, isteníti, Zita viszont teljesen magától értetődően kisajátítja a világot, anyját, apját, mindent és mindenkit: kijelenti, hogy ez Zitáé, és kész! Zalán meg nem vitatja ezt, hanem nagyokat nevet rajta, még bele is megy a játékba, miközben tudja, hogy a világ legalább annyira az övé is, mint Zitáé.

(Valamit nagyon jól csinálnak a szüleik!)

Az egész onnan jutott az eszembe, hogy Zsófi lányom – rendes, mindennapi szokása szerint – küldött néhány fotót a gyerekekről, amint éppen együtt játszanak.

Zitánk kezében egy a párjától réges-régen elszakadt nunchaku fele, Zalán kezében pedig – mi más – mint egy hiper-szuper lézerfegyver. Mint egy űrnindzsa rajzfilm-hadjárat jól fegyverzett egysége, együtt támadnak a konyha-nappaliban.

Az arcuk külön tanulmány. Zitánk, a szerepjátéknak tökéletesen megfelelő, kellően zord arckifejezéssel néz ki a napszemüvegén keresztül, míg Zalán, a tanítók vidám büszkeségével bazsalyog. 

Nincsenek szavak, hogy mennyire oda vagyok értük!