Eltűnt ruhadarabok, a slafrok

Régebben minden tisztes, magára valamit is adó asszonynak a ruhatárában ott volt egy-két slafrok, póriasabban pongyola.

A nappali ruhát az esti tisztálkodást követően, kötelezően váltotta fel a slafrok, és ez volt a reggeli toalett is, egészen a reggeli étkezés végéig, a család útra bocsátásig. A hidegebb időszakokra bélelt slafrok készült.

A slafrok selyemből, vagy matlaszéból (bár az is selyem) készült, és amennyire én az eszemet bírom, nálunk szinte kizárólag török mintával volt elképzelhető. A virágos matlaszé valahogy mindig túl harsánynak, frivolnak tűnt az én anyám számára, maradt a jól bevált törökös minta.

Aztán az idő múlásával, a slafrok átadta a helyét a szép, színes (bár többnyire inkább fehér, vagy rózsaszín) frottír köntösnek, mi is megkaptuk évente, kétévente a kötelező köntösünket, ami az ekkor már elavultnak tartott pongyolát helyettesítette.

Ezt, a mindent elsöprő, steppelt, nejlon köntös, könnyen feledhető ám meglehetősen tartós időszaka követte. Nagyinak például a kedvenc halvány orgona-lila színben vettünk, a gallérján nejlon-csipke szegéllyel, ő imádta. Én viszont annyira utáltam, hogy arra nincs is kifejezés, egyrészt iskola-példája volt a dunsztnak, úgy szigetelt az anyaga miatt, mint semmi más, a legnagyobb hidegben is egyszerre verejtékezett és fázott is az ember, aminél kevés kényelmetlenebb dolgot tudok elképzelni. Másrészt azért utáltam, de nagyon, mert a legszebb 90-60-90-es adottságokkal rendelkező, hosszú combú, szőke, svéd manöken is olyan volt benne, mint egy hordó! 

Mindennek ellenére tartósan uralta a házi-ruha piacot, az akkor szintén győzedelmes, a korábbi kötényeket helyettesítő, „otthonka” mellett.

Manapság alig hiszem, hogy gyakori lenne a slafrok viselet, amennyire a saját családomat megfigyeltem, csak a 70 felettiek hordanak köntöst, a többiek pamutpólóban, pamut nadrágban vannak otthon, én is.

Kivéve a mai reggelt, amikor bizony elővettem a szekrényemből Anyu egyik régi köntösét. Apu évente hozta Anyunak Svájcból azt a vékony frottírral bélelt, kívül selyem köntöst, amiből egy darab megmaradt máig, időnként kimostam, és visszaakasztottam a szekrénybe. Mindig irigykedtem ezekre a nagyon finom, melegnek tűnő köntösökre, de ugyanakkor, mint „modern” nő, mélyen elutasítottam, hogy ilyesmit viseljek a szűk nadrágok és pamut felsők helyett.

Ma, a hűvös hajnalban, vágyódtam valamire, ami nem vastag kardigán, vagy pulóver, az sok lenne még, de nem is az az egy szál pamutpóló, amiben a legforróbb kávé mellett is, csak kényelmetlenül borzongani lehet.

Na, itt ülök Anyu slafrokjában, a frottír kellemesen simogat, a kávé boldogítón melenget, emlékezem és örvendezem.