Spanyolhon

Egy drága barátom éppen Spanyolhonban nyaral. Mi más juthat a eszembe, mint a jó, szenvedésben, betegségben, fájdalomban távozott literátor és alliterátor, Babits uram:

Spanyolhon. Tarka hímü rét.

Tört árnyat nyujt a minarét.

Bus donna barna balkonon

mereng a bibor alkonyon.

Megjegyzem az emlékeimben nem nyujtja, hanem szórja a tör árnyat az a fránya minarét, de ez a varázslat a magyarban, hogy átköltve is csaknem olyan szép marad, mint amilyen eredetiben volt.

Noha belőlem már kihalt az utazás iránti vágyódás, ám amióta megszületett Zalán unokám, mindinkább álmommá vált egy barcelonai út. Imádtam volna, ha én mutathatom be az ismételhetetlen Gaudit Zalánnak. Álmodoztam, a közös sétákról, a közös esti tapas-falatozásokról, a közös felfedezésről.

Aztán folytatva a verset, rá kell döbbennem, hogy ez is igaz és érvényes rám:

Ó mennyi város, mennyi nép,

Ó mennyi messze szép vidék!

Rabsorsom milyen mostoha,

hogy mind nem láthatom soha!

Még nagyobb a baj, mert a többségére már nem is vágyom.

Aztán ma reggel, a Sárka lányom által már nagyjából jellemzett költözés kellős közepén, arra a megnyugtató érzésre ébredtem, hogy nem maradtam le Spanyolhonról. Lélekben többször is bejártam, könyvek, filmek alapján, bennem él a hangulata, az ízei, van elképzelésem az illatokról, más mediterrán országok alapján a melegről, a délutánonként a tenger felől megérkező szélről, a késő esti hemzsegésről, a már a második napra kialakuló „örök barátságokról”.

Még inkább boldogít, hogy biztosan tudom, Zalán nem marad le sem Gaudiról, sem Barcelonáról. Hogy maradna le, amikor Zsófi az anyja, és Peti az apja, Sárka pedig a tündér keresztanyja?

Zsófi, aki most is tud olyan meglepetést szerezni, a (valljuk be meglehetősen elkapatott J) fiának, hogy az sírva köszöni meg, aki kevés letöréssel, és hatalmas szeretettel, figyelemmel szervezi, menedzseli, vezényli a mindennapokat, a háztartást, a millió programot, és akinél nincs jobb Mami a világon!

Peti, akiről Zaza egy barátja is csak annyit mondott, hogy pont ilyen apát szeretne magának, aki közös, fiús programokat szervez maguknak, aki rock-koncertre viszi a fiát, akivel együtt nézik a kisváros kocsmájában a fene se tudja milyen bajnoksági focimeccset, hogy a kisebb baba nyugodtan alhasson!

Sárka egyszerűen csak a csillagokat hozná le az égről Zazáért, és persze Zitusért is.

Hazudnék, ha magamat kihagynám a csapatból. Hiszem, hogy hozzájárultam Zaza érdeklődési körének szélesedéséhez, hiszen együtt „nagyítóztunk” meg minden fűszálat, bogarat, virágot a kertben, együtt tanulmányoztuk az ujjbegynyi kisbékákat, a tátika-virág nyílását, zárulását, interneten a rózsaszín delfineket, a bálnák énekét, és még mi minden mást. Majd elmúlik, hogy természetbúvár szeretne lenni, mint Sir David Frederick Attenborough, de a természet szépségei iránti nyitottsága soha nem múlik el.

Hiszem, hogy a közös, rajzolással, kőfestéssel, építéssel töltött órák nyomott hagytak, beépültek esztétikai értékrendjének alapjaiba.

Hiszem, hogy a millió mese és olvasás, az esténkénti Zaza mesék (amelyekben az aznapi eseményeket foglaljuk népmesei keretbe, s ne adj Isten, hogy bármit is kifelejtsek, mert Zaza felriad a szendergésből, és „Mandi azt kihagytad, hogy” felszólamlással teljessé teszi a nap történetét) is hozzájárultak ahhoz, hogy már most is színesen, érdekesen és pontosan fejezi ki magát.

Máig is keressük a szinonimákat, a szavak eredetét, a „hogyan nevezik másképpen” játékunkkal biztosan tudom, hogy közösen bővítettük Zaza szókészletét. Rajta kívül szerintem nincs kisfiú, aki „szerfelett” örül valaminek.

Ma azzal az érzéssel folytatom a dobozolást, a megdöbbenést, hogy a takarításaim dacára, mennyi-mennyi por halmozódott fel, hogy már nem vágyódom a spanyol kirándulásra, mert biztosan tudom, hogy az én unokáim el fognak oda (is) jutni!

Hajrá Zalán, hajrá Zita, vár reátok Barcelona!