Rolls Royce

Nem vagyok valami nagy autó-bolond. Volt jó is, rossz is, olyan is, amelyik minduntalan cserbenhagyott, azonban volt egy kivételes autó-élményem, az, amikor Rolls Royce-szal jöttek elénk a londoni repülőtérre.

Éppen egy ingatlan-eladás végtárgyalásaira utaztunk a vevőhöz, aki kedvességből a saját autóját küldte elénk (ezt előre jelezte is), de leghalványabb elképzeléseink között sem szerepelt, hogy ez egy szabályszerű, sapkás, kesztyűs sofőrrel ellátott Rolls Royce lesz.

Még nagyobb volt a meglepetésünk, amikor a sofőr tolmácsolta a vevő meghívását az otthonába, egy kávéra.

Nagyjából velem egykorú főnökömmel és kollégámmal utaztunk, és bennem elevenen és kitörölhetetlenül élt a pályakezdésünk időszakának egyik alapszabálya, amely szerint minden magán-jellegű kapcsolat tilos külföldi tárgyaló-partnerekkel, úgyhogy kellő mértékben zavarban voltam.

Az autótól is, a meghívástól is.

Amikor a bolondul virágzó, kilométer hosszú, színes rododendron sövény mentén eljutottunk a házhoz, a házigazda kitárt karral fogadott bennünket a bejáratnál, és bevezetett a nappali-konyha-étkezőbe, hozta a maga főzte kávét, a ki tudja mennyi idős, táncoló nimfás, Wedgwood porcelán készletben, és ültünkben, a tipikus, ismételhetetlenül zöld gyep szélénél a békésen eszegető, saját, elkerített szarvasaira láttunk, na ekkor kaptam némi betekintést a gazdagságba.

A gazdagságba igen, a boldogságba sajnos nem. Szegény vevőnknek éppen akkoriban halt meg az alig 50 éves fia, aki egyben üzlettársa és örököse is volt. A vevőnk szemét minduntalan elfutották a könnyek, és minden önfegyelmére szüksége volt, hogy tartsa magát, és egyre csak azt hajtogatta, hogy minden felesleges, minden hiábavaló.

Szép és szomorú emlék, kitörölhetetlenül kötődik Londonhoz, Ben-Zion szobraihoz (ezeket csodáltuk a nappaliban) és a Rolls Royce-hoz.