Zöld alagút

Most éppen Frances Mayes (tudjátok, a „Napsütötte Toszkána” J), Egy év a világban című könyvét olvasom. Sajnos fele annyira sem fog meg, mint annak idején a Bramasole felélesztése, de azért meg-megérintenek mondatok, gondolatok (igaz, a kedvem is olyan pocsék, mint nagyon ritkán).

Autóznak valahol a Brit-szigeteken, és itt írja a szerző, hogy „megyünk tovább a zöld alagútban”.

Azonnal bevillan egy gyerekkori emlék, amint ballagok az iskolába a Kolosy tértől a Zsigmond térre, végig a Lajos utcán, ami akkoriban még zöld alagút volt.

A jókora fák lombozata az úttest fölött, középen összeért, mindig valami varázslatos játékosságot is adva a reggeli napfénynek.

Tavasszal apró, sárga, ernyős virágok borították a fákat, a lepergő, alig gyöngyvirág nagyságú virágok úgy takarták a szürke járdákat, mint valami virágos futószőnyeg. Az úttestről az autók (elsősorban buszok, és teherautók, mert akkoriban más nem igen járt) elsodorták a virágokat, de a két járdasor napokig sárgállott a lehullott virágoktól.

Mostanában csak nagyritkán talál az ember zöld alagútra. Nekünk ez többnyire olyankor sikerül, amikor valami ismeretlen helyre megyünk, követjük az áldott GPS iránymutatásait, majd egyszerre ott találjuk magunkat egy teljesen ismeretlen helyen, a GPS is megbolondul, és akkor egyszerre bejutunk a zöld alagútba!

Biztos, hogy soha többé nem találunk ide vissza, de engem mindig reménnyel, megnyugvással tölt el a fejem fölött összezáródó lomb-boltív, és csöppet sem bánom, hogy talán eltévedtünk.

Eddig még mindig hazaértünk.