Apai Nagyapám, ifjabb Kändl János

Apai Nagyapám, ifjabb Kändl János, igazi színes, érdekes személyiség volt. Nagyon sok képességgel áldotta meg a Teremtő, és ezeket a képességeit használta, és elevenen tartotta haláláig.

Írt, novellákat, kisregényeket, verseket, gyűjtött népzenét, és népdalokat, a kottáit őrizzük, Húgom is, én is kaptunk tőle, szépen rajzolt, kiválóan festett, legnagyobb gyerekéről készült festményét, és egy fantasztikus regényének egy-két oldalát idemásolom.

Tagja volt az Eszperantó Világszövetségnek, jól sakkozott, sakkpartnereivel levelezett, és a lépéseiket, meg a trükkös feladványokat rajzban küldték el egymásnak, matematikai feladványokat oldott meg középiskolai feladat-gyűjteményekből, furulyázott, jól főzött, receptgyűjteményeket is ajándékozott, és minderre mindenkit meg akart tanítani.

Engem is. Még olvasni sem tudtam, de heti gyakorisággal érkeztek Pesterzsébetről a levelei, a sakkfeladványokkal, amit Apu olvasott fel nekem, de a megfelelő sakklépések helyett, én darázsderekú hercegkisasszonyok rajzait küldtem el válaszul.

Néha lelkifurdalásom van, mert ha elsőre egy vagány fiú unokája született volna, a személyemben érkező, a kórházat „csenevész, életképtelen” zárójelentéssel elhagyó (1952-ben magyarul írták), és később is folyvást betegeskedő lány helyett, biztosan boldogabb lett volna az élete utolsó 17 éve. De hát én jutottam neki. Utánam a Húgom, majd lett fiú unokája is, de kicsit sem vagány, aki főleg Mamuka keze alatt nőtt fel.

Szerintem gyönyörű férfi volt, fiatalkorában rettentő vékony volt, aztán idősödően egyre kevésbé. A garázsban még valahol lapul egy legénykori mellénye, amit én már 18 évesen, 49 kilósan sem tudtam összegombolni magamon. Szép, ferde-metszésű, örmény származását igazoló szemét Édesapám örökölte, nagy orrát is, ebből nekem is jócskán kijutott!

Amire én megszülettem, a családján belül már semmi respektje sem volt, Mamuka, a felesége, és a gyerekei is csak perlekedő, veszekedő, számonkérő stílusban, emelt hangon és roppant röviden tárgyaltak vele, ő meg teljesen magába zárkózott, és főleg levelezőpartnereivel tartott a kapcsolatot. Ez alól Édesapám volt a kivétel, aki egyrészt. mint született és meggyőződéses pacifista, békítette, csitítgatta a családtagokat, másrészt szerette és nagyra becsülte az Édesapját.

Az első kép, ami Nagyapámról megvan, az eleméri kastély parkjában készült, ahol Nagyapám, és unokatestvére, Hajniky Béla játszanak együtt, szoktuk mondani, hogy nekünk innen sikerült elszegényedni. Édesapám is rá való tekintettel lett Béla, apja miatt meg János.

Hajniky Béla bácsin keresztül kapcsolódik a család elleméri és ittebei Kiss Ernőhöz, az aradi vértanúhoz, akinek lánya, hajniki és kiskürtösi Bobor Györgyné, született elleméri és és ittebei Kiss Róza, volt Hajniky Béla bácsi nagynénje. Úgy mondják, oldalági felmenő.

Selyemre festett címeres halotti leple a nappalim falán lóg.

A képeken Bobor György, Kiss Róza, meg a családi címeres halotti lepel. 

Már megemlítettem, hogy Nagyapám gyerekként és fiatalemberként csaknem nagypolgári jólétben élt, de - mai szóhasználattal – kiemelkedő szociális érzékenysége miatt, a baloldali Galilei szabadkőműves páholy tagjaként, elkötelezett baloldali lett belőle.

Ezzel 1919-ig nem is volt komoly probléma, de a Tanácsköztársaság idején vállalt politikai szerepe végleg megpecsételte közéleti és családon belüli helyzetét, minden bizonnyal innen ered, a családján belül, vele szemben kialakult hangvétel, amit Mamuka ütött meg, a gyerekek – hangsúlyozom Apu kivételével – pedig, természetes módon követtek.

Nagyapám nagy tisztelője volt Einstein-nek, a tőle vett példa alapján nem viselt zoknit, mert ő is vallotta, hogy az érrendszer elszorítása (még a bokán, vagy lábszáron is), korlátozza az agy egészséges működését.

Derékszíj helyett nadrágtartót viselt, azonos okból, bármi is volt a divat.

Nagyapám ugyancsak elkötelezett híve volt Karinthy Frigyesnek is, így az író lett Apu keresztapja.

Ez az elfogadó levél, bár sok nem látszik belőle.

Hajniky Béla bácsihoz fűződő rokon-barátsága haláláig fennmaradt. A kompániához csatlakozott a sógora, Bodor Nándor, aki premontrei kanonok volt, a premontrei rend jószágigazgatója. Az ateista kommunista, a militáns főrendőr és a szerzetes, vasárnap délutánonként a ráckevei utcai, úriszobában mártogatták a házi ánizsos puszedlit, a saját termésű, homoki rozé-borba, és beszélgettek. Amikor a rendőr felállva elkezdte hirdetni a világbékét, a szerzetes szintén állva sorolta, hogy ki mindenkit kéne főbe lőni, kivégezni, felnégyelni, az ateista Nagyapám meg kereszteket hányva a mellére elkezdte megbánni a bűneit, na akkor Dédanyám szépen elrakta a puszedlit, a borosüveget, a szódát, és a férfiak pedig szunyókáltak egy jót, még vacsora előtt.

Ez a három férfi, akik totálisan eltérő életszemléletet, világnézetet képviseltek, közülük legalább egy (persze hol az egyik, hol a másik, a politikai széljárásnak megfelelően), komoly veszélyt, súlyos egzisztenciális kockázatot jelentett a többiek számára, soha nem különbözött össze egymással, mindig támogatták egymást és a családot, bújtatták akit kellett, és mindig az viselte anyagilag is a gondját az öregeknek és gyerekeknek, akinek éppen jól állt a szénája.

Édesapám is így élt, és azzal szoktam magamnak hízelegni, hogy én is megtanultam tőlük mi is az a tolerancia.

Amikor a gyerekek már felnőttek, és felesége, Mamuka nyaranta hazaköltözött Ráckevére befőzni (vagy csak szabadulni egy kicsit), akkor jött el Nagyapám ideje! Az erzsébeti kertben felállította a bográcsot, kiváló paprikásokat főzött, vagy a konyhában, vastag vas-serpenyőben sütötte az isteni, medium steak-eket, amit apróra vágott fokhagymával, csípős pirospaprikával, friss kenyérrel faltunk be Apuval minden vasárnap délelőtt, persze ebből meg Óbudán lett cirkusz, mert nem maradt túl sok hely a Nagyi-féle vasárnapi ebédnek. (Főleg a levesnek nem, amit rettentően utáltam J.)

Ezekre a vasárnap délelőtti kirándulásokra mindig én kísértem el Aput, Édesanyám szerint én úgyis menthetetlenül „Kende”, azaz Apám lánya voltam, vagyis már mindegy volt, hogy milyen benyomások érnek, a testvéremnek pedig talán még volt esélye arra, hogy anyám lánya legyen (így is lett), na meg kicsi is volt még, amíg ez a jó világ tartott.

Nagyapám egyszer váratlanul beállított az óbudai Nagyihoz (persze nyáron, Mamuka távollétében), és elmentünk hármasban kirándulni a Budai hegyekbe, jól el is tévedtünk, szegény Nagyi, a visszeres, fájós lábú, csak csináltatott cipőt viselő Nagyi szidta, mint a bokrot, Erzsébeten meg állt a bál, hogy hogyan közelíthetett a felelőtlen Nagyapám, az ellenséges táborhoz, a nem kívánt menyük családjához. De ez se nem rontott, se nem javított a két család, valamennyi tagját átjáró, immár végérvényes ellenérzésen.

Mindenkinek ilyen nagyapát kívánok!