Anyai dédapám, Rábl József

Rábl József, a dédapám, Csollány Antónia férje, egyszerűen jó és dolgos ember volt, ezért nincs is a családi legendák között róla semmilyen vicces történet.

Mindig mondom a családban, amikor éppen kibeszéljük a természetesen nem jelenlévő másik családtagot, a valamilyan szempontból tarthatatlan viselkedése miatt, hogy egy szaftos beszólásra, vagy cirkuszra emlékezni fog több generáció is, de a jól megfőzött ebédet, vagy a megszokott kedvességet úgy felejtik el, mint a szél.

Hohó kedves Családtagjaim! Ez persze nem jelenti azt, hogy így kell élnetek, legyetek csak nyugodtan unalmasak!

Dédapa elvette a hozomány nélküli Antóniát, üzemeltetett 7 mészárszéket, persze ebből csak kettő volt épületben, a Szépvölgyi úti házban, ahol még én is felnőttem, a többi 5 amolyan piaci mészárszék volt. Volt egy vendéglője a Bécsi úton Óbudán, „A vén szederfához” volt a neve, mert a belső kövezett udvarban, a kerthelyiségben, a piros kockás terítővel borított asztalok között állt egy szederfa. Máig őrzöm a reklámajándékukat, egy cigaretta-szipkát, rajta a vendéglő neve, és címe. Hozzám került az alpakka pecsenyetál, szószos kiöntő, két köretes tálka, szépen kiszidolozva máig a megtévesztésig ezüstnek hat.

Mindent maga állított elő a hentesüzletében, a mortadellától a szafaládéig, egyedül a füstölt sonkát hozatta Prágából, mert azt a pácolást kultiválták Óbudán. Ő maga árult a boltban, a lánya, a Nagymamám főzött hajnaltól a vendéglőben, majd délután, ha olyan kedve volt, énekelt is a vendégeknek, de ez egy másik történet.

Jó ember volt, hurkafőzéskor mindig hosszú sor állt a ház előtt, mert tudvalevő, hogy néhány hurka kipukkad a főzőlében, és Dédapám ezt ingyen mérte ki vödörszám azoknak, aki erre számot tartottak. Sok szegény család számára jelentett ez némi szárazbabbal, lencsével megbolondított leves formájában több napi ingyen kosztot.

A boltban 10 fillérért adott egy nagy zacskó töpörtyűt, házi savanyúsággal (Dédanyám befőzéséből), és a ház mellett álló Kuti pékségből származó, friss, ropogós házikenyérrel. A Kuti pékség, és a Rábl Hentesbolt fogalom volt.

Édesanyám holtáig emlegette Dédapám parízerét, aminek egy szelete akkora volt, hogy lefedett egy kistányért. Ha Édesanyám, mint kislány, betipegett a boltba, a „mit kérsz Pipikém” kérdésre, mindig parízert kért, és azt kenyér, minden nélkül, gyönyörűséggel falatozgatta.

Dédapa szívbetegen halt meg, és a hagyatéki végzés szerint (ez is megvan), nagy vagyont nem hagyott maga után (inkább szinte semmit), de ez 1943-ban nem volt szokatlan.