Amióta
bezárták kedvenc, csillaghegyi könyvtárunkat, átkényszerültünk, egy másik,
közelibe, de micsoda különbség!
Először
is azért zárták be a mi kedvencünket, mert noha közel kétezer jelzés, kérés,
figyelmeztetés, figyelem-felhívás ment a könyvtár üzemeltetőjének, hogy bizony
ez a réges-régi családi ház, amely könyvtárrá avanzsált már igencsak megérett a
felújításra, minden esőzésnél beázik, pereg a vakolat, egyre veszélyesebb a
plafonok állapota, mert a világon semmi, de semmi nem történt. Aztán egyszer,
egy nem igazán szép napon, az egyik teremben a plafon szépen, szinte egyben
leszakadt.
Mit
volt mit tenni, szépen elköltöztették a könyveket, és jól bezárták a
könyvtár-épületet, és semmi egyéb intézkedés ezidáig nem történt.
Minden
könyvtárjáró pontosan tudja, hogy persze számít a megszokott környezet, a
beültetett, virágos-bokros előkert, a csorba lépcsők, amiken a kifelé nyíló
ajtóhoz eljutunk, de legfőképpen a könyvtáros személyisége adja meg az alapvető
hangulatot. A mi Andink, pedig maga volt a tökély. Mi egy H&M-beli
vásárláskor ismerkedtünk meg egymással, mert már akkoriban is Sárka volt, aki
hozta-vitte a könyveimet, de néhány, egy kézen megszámolható személyes
könyvtár-látogatásom során is, Andi úgy bánt velem, mint ritkán látott, kedves,
idős nagynénivel szokás. Elviselte, hogy mi ketten Sárkával szinte mindig
párhuzamosan, ha tetszik, kánonban beszélünk, folytatjuk egymás megkezdett
mondatait, tovább-szőjük egymás gondolatait, míg szép, terjedelmes csokor nem
kerekedik a mondandónkból, nevetéssel, viccelődéssel, kanyargós gondolat-patakokkal.
Lássuk be, ezt a fajta beszélgetést sokan nehezen viselik el, és egykettőre
ráragad az „ilyenekre” egy-két jelző, mondjuk jó esetben az, hogy habókos.
Andi
azonban élvezte, kuncogott, bele-beleszólt, a maga halk, de szellemes
megjegyzéseivel, és mindig félretette nekünk a könyv-sorozatok következő
kötetét, jelezte, hogy mit ajánl a figyelmünkbe, vagyis ismerte olvasási
szokásainkat, érdeklődési körünket, észben tartotta, és nem csak velünk
viselkedett eképpen, hanem mindenkivel, akárkivel, bárkivel.
Azt
hiszem elég, ha csak annyit mondok, hogy Andi, állandó szereplője volt az
évvégi, üdvözlő-kártyáink címlistájának. Sárka, minden évben más és más,
színes, csipkés, festett, gombokkal kirakott, rátétes, szalagos, kézzel
készített évvégi üdvözletet küld a családnak és barátainknak, többen gyűjtik is
ezeket, nagy büszkeségemre. Andi is gyűjtötte, volt ezekből egy kis tárlata az
egyik polcon, a háta mögött.
Andi
volt a hely jó szelleme, és most egy jóval nagyobb ezért – törvényszerűen –
jóval személytelenebb könyvtárban dolgozik, ahol ráadásul nincs parkolási
lehetőség sem, ezért sajnos nem tudunk hozzá visszajárni.
Mostanában
hallottuk valamelyik hajdani könyvtári társunktól, hogy mintha felújítanák az
épületet, de tartok tőle, hogy ebben több a megalapozatlan reménykedés, mint a
hiteles tényközlés.
De
mi, töretlenül reménykedünk, mert ebben az új könyvtárban bizony boszorkányok
dolgoznak, igen, azok az igazi, gonosz, gyanakvó, mosolytalan, rideg, kedvetlen
és elutasító banyák, akiktől kérdezni sem lehet, akik semmit nem ajánlanak, és
legfőképpen minden szabályt, a lehető legkimértebb módon betartanak.
Kedvenc
törzshelyünkön, ahol már évek óta ismertek bennünket, már megengedhettük
magunknak, hogy sokkal több könyvet hozzunk el, mint a megengedett, alkalmanként,
legfeljebb 7 darab (ha jól tudom). Sajnos ennyi könyv, bizonyos időszakokban
éppen egy heti adagom, ami annyit tesz, hogy Sárka lányom, könyvtári utazó
nagykövetem, szinte hetente kényszerül vagy a szabad-ideje, vagy a lyukas órái
terhére ellátogatni a könyvtárba.
A
legkellemetlenebb élményünk az volt, amikor a boszorkányos könyvtár, alig közel
kétévnyi látogatása után, egyszer csak Sárkára támadt a főboszorkány, hogy már
harmadszor hosszabbítja meg egy könyv kölcsönzését (ilyen soha nem fordult még
elő) és három könyvvel késedelemben van, már jó ideje (na, ez a másik eset, ami
elképzelhetetlen nálunk).
Sárka
kérte, hogy ezt nézzék meg részletesebben. Természetesen kiderült, hogy valami
szoftver-hiba, vagy könyvtárosi tévedés, mulasztás áll a háttérben, de annyi,
hogy „elnézést”, bizony annyi sem szökkent ki a főbanya foga kerítésén.
Sárka
a mostani könyvadagom leszállításakor azzal a megdöbbentő hírrel örvendeztetett
meg, hogy az egyik banya mosolygott! Több mint két év után! Ráadásul, ezúttal
tíz könyvet hozhatott el!
Azt
a nemjóját!
Ez
sem piskóta, mint mondják, de az igazi öröm viszont az, hogy eddig kettőből két
könyvet tudok ajánlani azoknak, akik könnyed, de igényes, kellemes, de
tartalmas, gondolat- és gond-elterelő olvasmányra vágynak, ajánlom figyelmükbe
Elizabeth Berg: Sorsok szőttese című könyvét, és Maeve Binchy: Galagonyaerdő
című regényét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése