Már
többször megjelent a leírt gondolataim között, hogy az én Édesanyám nem
tartozott a ma nagy gyakorisággal idealizált, pozitív gondolkodók közé.
Nem
bizony!
Többnyire
szigorú volt, merev, távolságtartó, irányító és fáradt, némán, összeszorított
ajkakkal tevékenykedő, akinek már az önkénytelen a fejmozdulataiból is tisztán
kivehető volt, hogy bár tesz-vesz, de gondolatait a belső monológ foglalja le,
amiben éppen „jól megmondja” valakinek, azt az évtizedek óta magában hurcolt
sérelmét és azt, hogy a másiknak miben nincs, nem volt igaza.
A
való életben ezt soha nem tette meg, de arról sem tett le holta napjáig, hogy
észben tartsa, sorra-rendre felidézze azokat sértéseket, bántalmakat, amelyek
megkeserítették az életét.
Emlékszem,
egy darabig könyörögtem neki, hogy nevessen, néha azért is, hogy ölelgessen,
babusgasson, de aztán feladtam.
Egy
kivétel volt ez alól, ha zenéről beszélt! Ültünk, a családunkban az első,
recsegő néprádió után megjelent, imádott és féltett, nagy Orion rádió előtt, a
félhomályban csodáltuk a zöld varázsszemet, és zenét hallgattunk, Anyu,
csillogó szemmel, önfeledten mosolyogva, és közben halkan, varázsosan mesélt a
szépen ívelő, ismétlődő, moll dallamokról, a hegedűk és mélyhegedűk hangjáról,
időnként dirigált is, és dúdolt, dúdolt, mintha senki sem lett volna ott, csak
Ő, meg a zene!
Mindez
onnan jutott eszembe, hogy a Bartók Rádió ma hajnalban először Verdi Don
Carlos-ából, Fülöp király áriájával lepett meg. Ezt, annak idején még Székely
Mihállyal hallgattuk meg a csoda-rádiónkban, még nem született meg a testvérem,
tehát még nem voltam 5 éves sem, és emlékszem, annyira sajnáltam azt a szegény
Fülöpöt, hogy el is döntöttem, ha engem vett volna feleségül, én bizony
szerettem volna őt, bármennyire is öreg!
Ezen,
ma hajnalban, csak mosolyogtam egy sort és szinte szó szerint tudtam volna
idézni a 60 éve elhangzottakat, de amikor Beethoven c-moll zongoraversenye
következett, Anyunak szintén kedvence, mint minden, ami Beethoven, akkor
hirtelen eszembe jutott, hogy a napokban, Sárka lányom a nála lévő régi
fényképek között, végre talált anyuról derűs, sőt nevető fényképeket, amelyek
ott lapulnak, még mindig, valahol a táskám mélyén. Gyorsan elővettem e képeket,
és jobban megnéztem azokat.
Úgy
látszik, a mai Anyu napja.
Megdöbbentett
a kép! Szinte félelmetes, a saját, immár kicsit öregedő arcvonásaimban, vagy
mondjuk szebben, érett, markánsabbá vált mimikámban, fejtartásomban viszontlátni,
Anyu és Apu vonásainak keveredését!
Milyen
fiatalok voltak! Milyen szépek! Önfeledtek és vidámak! A kép harmadik
szereplője, Tubi, a keresztanyám, a háttérben a ráckevei Kis-Duna átellenes
oldalán, pedig talán a Kerek-zátony látszik elmosódottan, vagy esetleg a
Senki-sziget csücske.
Jaj,
de kár, hogy annyira kevés ilyen emlékem van Anyuval kapcsolatban, és akkora
öröm, hogy ma, rögtön három is megtalált!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése