Hová tűntek azok a csokrok

A gyerekkorom évei, de további életem legnagyobb része is, bizonyos virágcsokrok évenkénti, visszatérő reményében, megszerzésében, élvezetében, majd a következők utáni vágyakozásban teltek. Ez a ritmus, sajnos úgy tűnik, végérvényesen elenyészett.

Kezdjük rögtön a tél végétől egészen a nőnapi köszöntésig terjedő hóvirág szezonnal. Amióta a hóvirág is beverekedte magát a védett növények egyre bővülő csoportjába, teljesen eltűntek az apró, félmaroknyi hóvirágcsokrok, amelyeket többnyire borostyánlevelekkel körbe véve árult boldog és boldogtalan, mindenfelé.

Ha hinni lehet a sajtónak (bár tudjuk, nem lehet), már az is büntetendő, ha a saját kertedből szedsz néhány szálat egy apró, keskeny-szájú, filigrán vázácskába.

Pedig – úgy tudom - minden hagymás növénynek csak a hasznára válik, ha a virágot időben kitörik, és nem hagyják, hogy a hagymák magok növelésére használják el az energiájukat, mert ez a hagyma halála, míg ha a virágok nem fejlődnek terméssé, akkor úgy gondoskodik a növény a faj fenntartásáról és elszaporításáról, hogy sarj-hagymákat növeszt, és ezzel többszörözi meg az egyedszámot. De már évtizedek óta nincs így, hisz tiltott a virágszedés, és sok időnek kell még eltelni ahhoz, hogy kiderüljön, mi lett volna a helyes megoldás!

Ne is ejtsünk szót a kökörcsinről, aminek lila virágait a hó alól kotorgattuk elő a Mátyás-hegy tetején, és fagyott ujjainkkal szorongattuk egészen hazáig! Már a gyerekeimnek sem jutott ebből az élményből.

Aztán jött az ibolya, szerencsére ez a kivételes túlélők közé tartozik, kertekben, kerítések mentén, napos domboldalakon máig is szabadon fellelhető és élvezhető a szépsége, az illata, a törékeny varázsa addig a pár napig, amit egy vázácskában kibír.

A téltemető tőzike, a korai kankalin, aminek csokrait szorgos nénikék árulták a buszmegállók mentén, később a Metró-megállók környékén, már mind csak emlékek.

Ha jól rémlik, ezt követte a jácint-nárcisz időszak, amikor a szimpla virágú, kerti jácint csokrokat árulták piac- és város-szerte, nem ezeket a növényházban termesztett, dupla-tripla virágú csodákat, amiket manapság cserepesen vásárolhatunk, hanem azokat, az áganként két-három virágot növesztő, ám végtelenül illatos kis kerti változatot, szoros csokorba kötve.

Úgy rémlik, ilyentájt nyílt a fürtösfejű gyöngyike, vagy kígyószisz, amit a Schmidt kastély környéki, Kálvária-dombra jártam csokorba szedni, néhány elkésett, lila ibolya mellett.

Nagyim kedvence volt a gyöngyvirág nefelejccsel. A szezonjában, csokorszámra vásárolta (pedig amúgy roppant takarékos volt, és kétszer is meggondolta, hogy ilyes butaságokra kiad-e akár egy forintot is), az egész lakást átjárta a gyöngyvirág illata.

Azt figyeltem meg, hogy mintha egy évtizede már nem is egyidőben nyílnának a gyöngyvirág, meg a kék-nefelejcs, mintha a nefelejcs már bőven elvirágozna, mire a gyöngyvirág megjelenik.

Majd jöttek a nőszirmok, vagy íriszek, amelyeket csak bimbós állapotban volt érdemes csokorba szedni, és vigyázni kellett, hogy időben törjük le a már elvirágzott fejeket, mert azok bizony, soha ki nem mosható, lila foltot ejtettek a váza alatti terítőn.

A pünkösdi rózsa, a maga fenséges, bíborvörös, hatalmas virágaival, maga volt a csoda! Idén csak rózsaszín és fehér változatokkal találkoztam.

És akkor, jött az ismételhetetlen gazdagság, rózsa, minden mennyiségben, de körömvirág és kerti szegfű, verbéna és szarkaláb, dísz-csorba és korai liliom, viola és csillagfürt, török szegfű és digitálisz, margaréták és kokárda-virágok, napsárga cickafark és lila gömbfejű díszhagyma, mesés öregasszonykák, nénikék üldögéltek úton, útfélen és potom áron árulgatták a maguk kötötte vegyes-virágú csokrokat, és közben az egész életüket is elmesélték, ha úgy hozta a kedvük.

Ilyenkor már megjelentek az egynyári őszirózsa csokrai, a rózsaszíntől mélyliláig terjedő színességükben, a nagy- vagy kis-fejű dáliák, a maguk káprázatos színeivel, aztán a kertekben növelt krizantémok, de mostanában, csak az üvegházakban termesztett virágokkal találkozom.

Lehet, hogy „rossz” helyeken mozgok, de bizony sem az Óbudai piac környékén, sem a szombatonkénti, Vörösvári-úti piacon nem lelem ezeknek a hajdani csokroknak még csak a nyomát sem! Meg – sajnos – az anyókákat sem.

Vagy a kertek szűntek meg, vagy nincs, aki gondozza a virágokat, vagy már mindenhol társasházak épültek-épülnek a hajdani virágoskertek, hűlt helyén, a kötelező (ám hamar kipusztuló) tuja sövényekkel, virágok nélkül.

Nincs semmi bajom a virágbolti csokrokkal, a mindenféle áruház-láncokban kampányszerűen megjelenő bokrétákkal, de hiányoznak és egyre jobban, ezek a hajdani csokrok!

Nyugtassatok meg, hogy legalább Ráckevén, ott Református Templom melletti, meredek feljáró mentén, ahol ki lehet jutni a piac forgatagából a Fő utca még nagyobb, immár autós-biciklis-motoros forgalmába, legalább ott, még üldögélnek azok az asszonyok, akik jóízű tere-fere közben árulják kertjük virágait!