Északi szél

Negyednapja fúj az északi szél. Mit fúj! Tombol, derékig hajlítja a jegenyéket, meg az összes többi fát, amelyeket szorgos kezek, évtizedekkel korábban ültettek sorra, a Szérűskert utca mentén, a házak négyszögébe foglalt ligetek peremére.

Amúgy (ahogy Zalán unokám szereti kezdeni a mondanivalóját) egy-egy északi ablak már néhány évtizede valóságos Isten áldása a mi melegházhatásnak, fölmelegedésnek kitett bolygónkon. Az utóbbi három lakásomban-házamban sorra volt egy északi fekvésű szoba, az utolsó kivételével ez lett a hálószoba, ahol mindennél inkább igényli az ember a hűs levegőt, egy-egy bírhatatlanul meleg időszakban, és ahol aztán még hidegebb időben is valóságos csoda, a meleg takarókba burkolódzás közben a tiszta, hideg levegő élvezete.

Ebben a legutolsó lakásomban viszont a konyha néz észak felé, pontosabban van egy egészen enyhe észak-keleti irányzéka az ablaknak, amit a kora hajnali napsütés mutat meg. A hajnali napfény májustól, úgy augusztus végéig, szeptemberig süti a konyha nyugati falát, kezdetben egy negyedóráig az egészet, majd egyre keskenyebb sávot, míg aztán ősszel és télen végképp eltűnik.

Többnyire semmi gondom a levegő áramlásával, de most, barátom, most aztán még a bőrömből is kifúj a rohamokban, hullámokban felzúduló szél!

Nincs előle menekvés, és nincs lehetőség sehol máshol ablak nyitására, mert a folyosóról, a házba beépített szellőztető rendszerből is úgy zúdul be az északi huzat, hogy minden egyéb ablak csak becsapódik, jókora dörejjel.

Lebegnek a falakra lógatott porcelán, fajansz és cseréptányérok, a grafikák és egyéb képek, a függönyök csak azért nem, mert immár múlófélben lévő klausztrofóbiám utolsó jeleként, függönyt szinte nem is használok, legfeljebb egy-egy vékony kis vitrázst, csak hogy ne legyen fölösleges annak a keze munkája, aki akkurátusan karnisokat szerelt minden ablak fölé, némi dísz-szegély mögé elrejtve.

Ma, éppen a negyedik napja lesz annak is, hogy Zalán unokám megbetegedvén, nálunk lábadozik.

Nagy tervekkel kezdtünk a hétnek, hány napot alszik majd Sárkánál, és hányat nálam, hova mindenhova mennek, megyünk együtt, spéci mozitól (ez nem az én programom) a Pünkösdfürdői strandig, de már az első éjszaka is lavórok és WC mentén telt, ágyhúzással, aztán a következő nap estéjére már több mint 39 fokos lett a láza szegénykémnek, ám amilyen gyorsan jött, annyira gyorsan múlni látszik a dolog.

Most már unja is a kötelező rutint, hogy egy tünetmentes nap a lakásban, majd csak után lehet kijutna a szabadba, de végre, tegnap este megkérdezte, hogy mikor is ette azt a (vacsorának szánt) krumplipürét az elmaradhatatlan almakompóttal, és amúgy mi van itthon, amit ehetne.

Jó étvággyal evett némi margarinos zsömlét, vékony sülthús szeletekkel, teával, és jól aludt, bár most már várom, hogy mikor ébred, rendszerint reggel hatkor jelenik meg, de mindig reménykedem, hogy esetleg egy kicsit tovább alszik, mert igazán álmában gyógyul a gyerek (legalábbis én így hiszem).

Kíváncsi vagyok, hogy mit szeretne majd enni, mert az egyszer fix, hogy a háztartási keksz, ropi, saját levével tört és a margarinnak éppen csak megmutatott krumplipüré meg az almakompót, már maga a tömény unalom, de hát ma még kompromisszumot kell kötnie, mert még nincs itt az ideje a fűszeresebb, zsírosabb, tejes-tojásos, gazdagabb ételeknek.

Még szerencse a bajban, hogy – ahogy Zalánnal megbeszélgettük tegnap délután – hogy ez a mocsok szeles idő, valahogy elfogadhatóbbá teszi a betegség miatti szobafogságot, mert nincs igazán senkinek sem kedve kimozdulni, bárhová is.

Na, ugye? Még az ablakcsapkodó, fejfájdító északi szélnek, meg az őszt idéző, lehangoló esőnek is lehet haszna!

Azért ma hajnalban, már egy leheletnyi napfénynek sikerült átvilágítania a felhők között!