Színe és fonákja

Még éppen csak befejeztem (helyesen: abbahagytam az előző gondolataim leírását, mert befejezés, na, az aztán nincs, ahányszor újra gondolom, átolvasom, bővíteném, szűkíteném, kiegészíteném és egyszerűsíteném, amit előzőleg leírtam, úgyhogy rájöttem, az a legjobb, ha úgy hagyom, amint van), máris, egy párhuzamos, vagy talán éppen elágazó élmény kerített a markába!

Az az emlék, hogy mennyire, de mennyire imádtam azt az időszakot, amelyet – hanyagul – úgy nevezek, úrinő koromban.

Igen, voltam úrinő – jelentsen bármit is – amikor megvehettem, amire vágytam, elérhettem, amit akartam, élhettem, ahogy szerettem volna, még, ha rövid ideig is tartott! Pontosan akkor kezdődött, amikor elváltam, és megszűnt a korábbi kapcsolat-rendszer, mindent lerabló kényszere, és még volt – jól fizető – munkám.

Nem kellett olyasfajta döntéseket meghozni, hogy mi célszerűbb, (vagy inkább: mire futja) megkeresni az alig száz forintos lisztet valahol és abból meggyúrni a mindennapi kenyerünket, vagy inkább venni néhány jól-rosszul megsütött zsömlét, és még sorolhatnám, de minek!

A hiányzó, kerti-virág csokrokról és az azokat árulgató nénikékről kanyarogtak el a gondolataim ahhoz az időszakhoz, amikor a heti-napi virág-szükségletemet, Kata-virág boltjából vett csoda-csokrokkal gyógyítgattam.

Bizony, akkoriban hetente zarándokoltam el a Bécsi út és Pacsirtamező utca kereszteződésének, az Árpád Gimnázium és az Óbudai Amphiteatrum feletti, földszinti épületében lévő virágboltba, Bevíz Kata, hajdani árpádos diák virágboltjába, és köttettem a válogatott virágokból álló, meseszép csokrokat.

A tenyérnyi kis bolt javát a virágok foglalták el. Ha egy vevő bement, akkor kettőnek ki kellett jönnie, jobbára a keskeny járdán várakozott, aki vásárolni szeretett volna. A plafonról hatalmas kalicka csöngött, fűzfából fonva, fehérre festve, és egy igencsak jóllakott, békés és boldog gerlepár lakott benne, burukkolások, tollaszkodásuk megédesítette a várakozás perceit.

Kata nem volt különösebben barátságos, vagy mosolygós ember, sőt, mondhatnám, hogy szinte arisztokratikusan távolság-tartó személyiség volt, bár idővel megkedvelt engem és a családomat is, főleg Zsófi lányomat, és sokat nyomott a latban az a tény is, hogy Katát, Szluha Vili, hajdani, közös tanárunk jóvoltából ismertem meg. (Szép emlékét márványtábla őrzi a közeli, Pacsirtamező utcai lakóháza falán.)

Kata helyet adott keramikusoknak, akik mesés kaspókat, bödönöket állítottak ki a parányi boltban, meg kőfaragóknak, akik kisebb kerti szobrocskákat helyezhettek el a virágok között. Így került hozzánk Lucy, a kőből faragott, térdeplő leányka, aki a vállán hurcolt kis edénykében némi pozsgás növény elhelyezésére adott lehetőséget, ma Sárka „birtokán” nő benne a kövirózsa.

De így vált lakásunk díszévé évente, jónéhány különleges dísztök, díszkukorica, Katától vásároltuk meg minden évben azt a hatalmas fagyöngy-csokrot, vagy inkább ágat, gömböt, amelyet a bejárati ajtónk fölé lógattunk karácsony tájékán.

Micsoda pazar élvezet volt a heti csokromhoz kiválogatni azt a három-négyféle virágot, amit aztán Kata, majd később roppant tehetséges tanítványai (nem túl sokan) kötöttek, mindenféle zölddal, ággal, bogyóval, kiegészítővel kerek csokorba! Nem kértem papír-körítést, se celofánt, se semmi fölösleges cafrangot, és az utolsó pillanatig élveztem még az idővel elnyíló, hervadó csokor maradványinak újra-kötözgetését, felhasználását is.

Már jó ideje annak, hogy nem vásároltam náluk, de ha arra visz az utunk, el nem mulasztanám, hogy lelassítva, ne nézzek emlékező szemmel, hálásan a boltra!