Mint
tudjuk, most már talán közel egy évtizede könyvtári tag vagyok. Pontosabban nem
én, hanem mindenkori meghatalmazott könyvtári nagykövetem, Sárka lányom, mert
előbb-utóbb mindenhol elérjük, hogy a kötelező, talán 6 kötetnyi felső limiten
messze túl, jóval több könyvet hozzunk el egy-egy alkalommal, és a
teher-cipelő képességem némiképp megcsappant az idők során, Sárka meg
hozza-viszi – némi zsörtölődéssel és fájó izmokkal – meg az autóval az erre
rendelt, hosszúfülű szatyrot. (Ezek az alkalmak úgy legfeljebb kéthetenként
ismétlődnek, mert olvasni soha nem lehet eleget!)
Meg
valljuk be, már jó ideje én sem feltétlenül az Isteni színjátékot, vagy
filozófusok alapműveit keresem, hanem – amint mondani szoktuk – azokat a
búfelejtő, a figyelmet könnyen lekötő, agymosó meséket, amelyekkel oly
megnyugtató, pihentető elfelejtkezni mindarról, amitől az ember elalvás után
közvetlenül, vagy hajnali pillanatokban, lórúgás-élménnyel, totál éberen és
némi hideg verítékkel a hátán penderül ki az ágyából, álmából.
Réges-régen
letettem arról is, hogy a legújabb könyv-slágereket, vagy a legtöbbet
felemlített újdonságokat feltétlenül megszerezzem (mint tettük hajdanán),
hiszen amit el kell olvasnom, az előbb-utóbb, valahogyan, úgyis a kezembe
kerül!
Már
egy másik alkalommal megírtam, hogy mennyire bosszantanak, sőt bőszítenek azok
a könyvtár-társaim, akik színes szövegkiemelővel jelölik a lapszámon, hogy
éppen hol tartanak, szamárfüleznek, azonos okból, leeszik, leisszák a
könyveket, meg az aláhúzogatók, a nagy javítók, nyelvtani és egyéb hibák
bekarikázói, és meg sorolhatnám. Most, például azt a bekezdést találtam
ceruzával aláhúzva: hogy „A bűn szubjektív dolog. Némelyikünk számára nem a nagy
parancsolatok megszegését jelenti, hanem olyan kis tapintatlanságokat, amelyek szüntelenül kísértenek bennünket.”
Túl
azon, hogy rögvest feszengeni kezdtem, mert egy-két múltbeli, elfelejteni
tervezett tapintatlanságom gyomorfacsaró érzése azonmód működésbe lépett, nem
is maga a vétkem jutott eszembe, hanem csak az érzet öntött el, és ezt nem
szeretem, az is foglalkoztat, hogy vajon ki és miért húzkodja alá, a neki
fontos gondolatokat?
Nevelné
a következő olvasót?
Vagy
ha ismét kivenné, és emlékezne – netán – hogy na, ebben a könyvben is volt
legalább egy gondolat, ami magával ragadott, akkor azonnal és tévedhetetlenül
meglelje?
Nem
sanszos!
Miért
nem írja le inkább egy noteszkébe, és gyűjtögeti magának, felidézésre, tovább
gondolásra vagy másokkal megosztásra, ha egyszer annyira fontosnak találta,
hogy plajbászt, sokszor tollat ragadjon és megjelölje?
Sose
fogom se kitalálni, se megérteni!
Néhány
hónapja elkezdtem gyűjtögetni a könyvtári könyvekben bennfelejtett, az előző
olvasó-társaimnak könyvjelzőként szolgálatot tevő mindenféléket, azzal a titkos
szándékkal, hogy talán majd egyszer ezekből kikerekedik egy történet, de most,
hogy éppen nyári, könyvtári szünet van, éppen kerek három hétig, elővettem az
itthoni könyvek közül egy régen olvasott kedvencet, és abban felleltem egy
saját „könyvjelzőt”.
Takarítást
vállalok! Ez áll a hajdani postaládánkba bedobott, kis, nyomtatott cetlin, de
nem is ez a lényeg, meg az azonmód felgomolygó gondolatok, hogy vajon éppen nem
volt takarító segítségem, vagy éppen elégedetlen voltam vele, mikor is
lehetett, alighanem a Hunor-utcai korszakunkban, a 160 négyzetméterrel, hanem
sokkal jobban megkapott a ráírt megjegyzésem: „Sárgi kelcs 07,30”.
Na,
ez már az időszakot is behatárolja, mert akkoriban keletkezhetett, amikor Sári
lányom még nem nyerte el végső becenevét, még nem Sárka névre hallgatott, hanem
az időtájt, amikor Zalán beszélni tanult, és próbálgatta a neveinket így-úgy
kimondani (Ellágyult pillanatokban ugyanezért máig is Vózsi-nak tituláljuk Zsófi
lányomat.) De édes volt (most is az, csak másképpen), sajna már Zita unokám is
lassan túlnő ezen a korszakán!
A
„kelcs”, meg a szokásos játszódásaink egyike, és a „kelteni, ébreszteni
szükséges”
Máig
is előfordul, hogy Sárka kelcset rendel tőlem, ha esélyes az elalvása.
Na,
íme, a fellelt könyvjelzőkből egy kis gyűjtemény!
Vajon
ki utazhatott a 10 kilométeres, Hév kiegészítő jeggyel, aki azt a pár percet is
könyvvel a kezében töltötte, amennyit egy ilyen távolság megtétele – akár Hévvel
is – kitehet?
Kinek
hiányzik a könyveléséből, ez a kivehetetlenül apró betűkkel írt nyugta, vagy
esetleg egy hivatalos elszámolás immár örökre hiányzó bizonylata lett volna?
Kinek
a gyereke-unokája számára vásárolták ezt a mászójegyet, és ki az, aki a
gyereket felügyelte, hogyan volt képes olvasni, amikor az a gyerek éppen a
falat mászta, amikor én például egészen biztosan elpusztultam volna a
féltéstől-félelemtől? Irigy vagyok a nyugalmára!
A
két olvasójegyhez – eddig – nem tudok mit hozzáfűzni, de lehet, hogy idővel,
akár azok is sodornak majd valamit magukkal. Ki tudhatná?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése