Hallgatás

Most néztem meg, éppen két hete hallgatok, nem ülök ide, a klaviatúra elé, nem jegyzem le és föl a gondolataimat, és azok, akik nem átallják az idejüket az írásaim olvasására fecsérelni, már egészen pontosan tudhatják, hogy valami baj van.

Nem feltétlenül személyesen velem, sőt, leginkább nem velem, mert a magam dolgaiban szemérmesebb vagyok, mint megannyi máglyán végzett elődöm, még kínvallatásra sem szívesen beszélek a gondjaimról. (Legfeljebb annyit, amennyi egy „tanmesébe”, egy olyan történetbe belefér, ami pont arról szól, hogy túlélhető, jóra fordítható sok-sok minden, ami elsőre halálosnak, megoldhatatlannak, leküzdhetetlennek tűnik. Csak azért, hogy a másiknak, aki hasonló helyzetbe keveredik, esetleg kicsit könnyebb legyen abból kikecmeregni.)

Most (mit most, lassan egy évtizede) éppen egy nagyra becsült és szeretett rokonom van bajban. Meg valamennyi családtagja. Társa, gyerekei, unokái, anyja, testvérei, rokonai. Ki így, ki úgy.

Még aktív koromban alkalmaztuk azt a „hüvelyk-ujj szabályt”, hogy egy ember sorsában bekövetkező változás, legyen az jó, vagy kedvezőtlen, közvetlenül hat legalább tíz további ember sorsára. Ez is szempont volt a szigorú adós-minősítés, kockázat-elemzés, hitelbírálat, képletekkel, számításokkal elég jól kalibrálható sűrűjében, hiszen egy-egy városka életében nem pusztán az alkalmazottakat sújtotta volna egy üzem bezárása, hanem szinte az egész környék sorsát fordította volna kilátástalanra egy elutasító döntés. A mostani, családi helyzetben, nyugodtan lehetne alkalmazni egy jóval magasabb értékű szorzót.

Nyolc tíz éve egy könnyen leküzdhetőnek tűnő, húgyhólyag daganattal kezdődött minden, amit sikerült is olyan módon kezelni, hogy úgy 6-7évig nem is volt semmi következménye. Egészen addig, míg a fránya daganat, úgy két éve, ki nem újult. Szinte azonnal társult hozzá egy prosztata daganat is, és a kapcsolódó kezelések, na meg azoknak a következményei, az irányíthatatlan széklet, a legváratlanabb percekben kiürülő vérrögök, a bőr károsodása, de mindez semmit sem számítana, ha mindezt nem követte volna egy immár tüdő-csonkolással rendezett következő daganat, és végezetül éppen tegnap tette meg drága barátom és rokonom, a második utazását a koponyája körül.

Mindene mozog, beszél és értelme csorbítatlan. A műtét utáni ébredtében arról ábrándozott, hogy amint talpra állhat, megy is a büfébe, mert irtóra vágyódik egy pohár, forró csokoládéra, ott ugyanis nagyon finom ez a csemege.

Azt is tervezi, hogy jövőre, ha már jobban lesz, az egész családot elviszi Horvátországba, mert idén csak egy része tudott oda utazni (öt gyerek és öt felnőtt), de jövőre ezt még szélesebb körben meg kell ismételni.

Milyen csodálatos kegyelme a sorsnak, hogy amíg például én itthon óránként riadozom föl még éjszaka is, és alig győzőm mindenféle, szinte azonnal félbeszakadó munka-félével kordában tartani az aggodalmaimat, addig ő, tervezget, ábrándozik, a következő lépésére készül!

Nem tudom és nem is akarom elhallgatni azt sem, hogy ebben a két évben, amely orvostól orvosig, vizsgálattól-vizsgálatig, műtéttől kezelésig szaladgálásból és az ezzel járó szervezésből állt, mindannak, ami az immár csaknem megvetéssel kezelt, hazai egészségügyi helyzetről szól, egy egészen más dimenziója mutatkozott meg. Akikkel a családom találkozott, emberségből, odaadásból, segítőkészségből kitűnőre vizsgáztak. Hangsúlyozom, itt az emberek, az egyedek szakmai és emberi teljesítményének elismeréséről nyilatkoztam, nem a rendszer hibáiról, amelyek szintén vitathatatlanok.

Most megyek, teszek-veszek, vásárolok, és várom a mai nap első, második, sokadik telefonját, és közben csak jár az agyam, csak jár…