Augusztus

Furcsa egy hónap ez az augusztus! Ilyenkor évről évre, percről percre követhető és érzékelhető az évszakok változása, az idő múlása és ez lenyűgöző és egyszersmint parányit ijesztő is.

Augusztusban hirtelen üdítően frissek lesznek az éjszakák, a késő esti hullócsillag-nézés során már-már borzong az ember, éjszaka végre levegőt kap, napközben persze továbbra is tombol a nagymeleg.

Augusztusban szabad szemmel látható, amint hosszabbodik az éjszaka és rövidül a napfényes, világos időszak, mára például éppen negyed hatra kezdett áttörni a fény a sötétségen, amit a tegnapi éjszakába nyúló vihar nyomán még mindig gomolygó, sötétszürke felhők komorabbá varázsoltak. Szinte tegnap volt, hogy korábban, még négy óra körül pitymallott, hogyan nem vettem észre, ezt az eltolódást?

Ezen a héten a nagycsalád örömteli eseményre készül. Testvérem legkisebb fia a három közül megházasodik. Mindeközben a családfő, négy gyermek apja, a betegségeivel van elfoglalva, de mint Forrest Gump, amikor egy-egy történetének kritikus pontjához érkezik, én is csak annyit fűzök hozzá, hogy „erről többet nem mondhatok”, mert ez az ő legbensőbb ügyük, és nincs a világon annyi tapintat és szeretet, amellyel megemlítve az eseményeket, az ember ne okozna akarva-akaratlanul fájdalmat. Az meg amúgy is keletkezik, minek tetézni?

Mert minek is megemlíteni, hogy ebben az esetben is – mint cseppben a tenger – megmutatkozik a XXI. századi, nagy magyar realitás minden apró eleme? Hogy az elméletileg világszínvonalon álló, de legalább Közép-Európában élenjáró orvosi ellátás mellett, „békében” él és megjelenik a totális érdektelenség és tehetetlenség minden egyéb, az adott, szűk, és roppant speciális szakterületen kívül eső, egészségügyi jelenséggel kapcsolatban? Húgyúti fertőzés (hja, a katéter)? Légzési válság, tüdőelégtelenség? Leálló vese? Megoldjuk! Pelenka és ágyrács, a „szeszélyes” betegnek, beutalás egy másik kórházba, amelynek képviselőivel aztán persze nincs együttműködés, még egy telefon erejéig sem, ezért megakad, és nem folytatódik az előző kezelés szükségképpeni utókezelése. Aki megkísérli összekötni a szakadozó szálakat, az mindenféle jelenséggel találkozik, amelyeket csak azért nem nevezek néven (mint rangkórság, avagy intézményi, informális hierarchia, vagy szakmai elfogultság, csőlátás, vagy egyszerű érdektelenség), mert bár nem tartoznak olvasóim közé az érintettek, de tudjátok, csak X megemlíti Y-nak, és ami eddig sem volt egyszerű, az ettől sem lesz kevésbé komplikált.

Percenként szakad meg a szívem. Nem, mintha segíteni tudnék ezzel, legfeljebb a saját bajomat tetézem azzal is, hogy immár 67. életévemhez méltó módon, ismét és sokadjára, végtelenítve hallgathatom, hogy túl érzékeny vagyok, mi az én gondom és mi nem, mit lehet megoldanom és mit nem, mit kell azonnal másra hagynom, mert ez az ő felelőssége és joga, nem az enyém, mihez kell változatlanul mosolyognom, és miért. Ettől azonban még ugyanúgy óránként riadok fel éjjelente és nem lelek megnyugvást napközben sem, bármilyen munkát hívok is segítségül, vagy könyvet, vagy bármit. Újra élem, minden korábban elvesztett szerettemhez fűződő eseményeket, élményeket, kínlódok, megkönnyebbülés nélkül és mindez semmi ahhoz képest, ahogy a beteg és szűken vett családja kínlódhat, gondolom.

Csak az vigasztaló, hogy a legsötétebb felhők mögül, még a legmélyebb éjszaka végén is felragyoghat egy-két fénysugár.