Az út vége?

Tudjuk, nem könnyű a kezdet. Sem az egyszeri, ismételhetetlen, a születés, sem a megannyi újjászületés, amire a sors, kinek kevesebbszer, kinek többször teremt esélyt. Megkínlódjuk. Minden egyikét.

Az út vége viszont sokunknak, sokaknak sokkal nehezebb, mint a kezdet, meg a megannyi újrakezdés együttesen.

Ez ismét alkalom arra, hogy az ember hosszasan és komolyan elmélázzon az eutanázia jogosságán, mert persze értek én minden ellenérvet, de amikor távolról szemlélem, hogy az egyik szerettem robusztus fizikuma miként harcol az esélytelen túlélésért, miközben lassan csillapíthatatlan fájdalom és fuldoklás az osztályrésze, akkor csak azt tudom kérdezni, hogy miért? Mire jó ez? Kinek jó ez?

Szenved a beteg és szenved a családja, mert semmi lehetősége sincs a komolyabb segítségre. Szenved, a távolabbi rokon, a barát, a szomszéd, de mindez semmi, ahhoz képest, ahogy a beteg maga kínlódik, a fájdalom, az aggódás és a dolgok vége utáni vágyakozásban vergődve, és nincs enyhülés, nincs segítség.

Nagy varázsló ez a fránya remény! Másodpercekre képes megszépíteni, hihetőnek, elérhetőnek láttatni még a lehetetlent is, és ez gyakran valódi olykor azonban csalóka, téves kapaszkodó.

Nem szoktam bevallani, hogy néha verset is írok. Azért nem, mert soha nem találom elég jónak, nincs alkalom, hogy ne tudnám tovább finomítani, átalakítani, de mit tegyek, ez is egyfajta családi átok-áldás, apám is, nagyapám is hagyott maga után verstöredékeket, ami arra utal, hogy sok előző végezhette – akár az enyémek is – a tűzbe vetve, de a ma hajnalit mégis megosztom Veletek:

Halványlila hajnalok.

vörösek s bíborok,

szürkék és még szürkébbek,

olykor sárgálló kékek,

olykor sárgálló kékek.

Félek, végül meghalok,

nyomtalanul porladok,

futó habon suhanok,

és immár nem felétek,

és immár nem felétek.

Nem ölelem, nincs karom,

nincs szemem, nem láthatom,

már csak egy marék atom,

kis molekula-halom,

kis molekula halom.

A halhatatlan lélek?

Kis emlék-törmelékek,

poros, kallódó tárgyak,

örökre kihunyt vágyak,

örökre kihunyt vágyak.

Lángban elégő pille,

pohárba nézegetve,

nevető-könnyes emlék:

amikor egyszer nemrég…

emlékszel, amikor nemrég…

Még húsz, huszonöt évig,

lesznek, kik felidézik,

majd ez is elenyészik.

Lehet, ez is csak álom,

az, amire vágyom,

az, amire vágyom?