Zetis napok

Minden gyakorló nagyszülő pontosan tudja, hogy a bölcsőde-óvoda-iskola-mentes, hosszas nyári hónapokban, előbb-utóbb igény mutatkozik a nagyszülői unokafelügyeletre. Történetesem a múlt héten éppen rám került a sor, Zita-zeti néhány napot nálam töltött.

Komolyan mondom, éppen olyan volt, mint egy mesterkurzus, igen komoly szakmai továbbképzés gyermeklélektanból és – szentimentálisabb megközelítésben – gyermek-nevelésből, anyaságból, nagyanyaságból.

Mindig is vallottam, hogy a fene tudja, a gyerekeim mit tanultak tőlem, de azt, hogy én mennyit tanultam pusztán abból, hogy megszülettek, meg abból, amint emberré növekedtek mellettem, az bizony több volt, mint a főiskola és a jogi egyetem, amelyet mellékesen a megszületésükkel és első pár évükkel párhuzamosan végeztem el. Sokkal több!

Zitám most, a maga három évével, éppen ott tart, hogy mindent, de mindent tud! Ezt gyakran ki is jelenti! Nincs kétsége afelől, hogy ő már nagy és felnőtt, tud írni és olvasni, komolyan lapozgatja (velem párhuzamosan) a felnőtt könyvespolcról leemelt könyveket, kis szemével követi a sorokat, lapozgat, bólogat és közben engem les a méteres szempillái alól.

Tud főzni, és tud varrni, kötni, horgolni, legfeljebb az eszközöket nem tudja megfogni, az ő ujját ugyan meg nem szúrja a tű, tud vágni, igazi felnőtt ollóval, mindent tud!

Tud egyedül pisilni. Az igaz, hogy a folyamat egy kicsit összetett, mert először bemegy a kis helyiségbe, majd a lecsukott WC tetejére mászva felgyújtja a villanyt. Lemászás, tető felnyitása, felcsimpaszkodás, a bugyit közben elhagyja valahol, mert nemcsak lehúzza, ám le is veszi, elvégezvén a dolgát kiabálás, hogy „kész vagyok”, de már önállóan használja a toalett-papírt is. Majd WC-tető lecsukása, felmászás, lehúzás, villany leoltása, és nekem már csak fertőtlenítő kendővel kell szaladgálnom utána, és megtörölgetni mindent, amit meg kell, beleértve a lecsepegtetett, lepisilt WC-felületeket is, de kit érdekel!

Most éppen megtanítja nekem, hogy mi van távol és mi van közel! Ülünk a konyhaablak előtt, és Zitám sorolja, hogy a torony, meg a hegyek, a felhők, meg a madarak, az autók meg az utak mind-mind távol vannak, és mi minden van közel. Tegnap a kicsi-nagy kérdésével foglalkoztunk, a kisebb-nagyobb, legkisebb-legnagyobb tárgykörét is érintve, holnap a számokkal játszunk majd, bár ez nehézségekbe ütközik, mert Zeti-zitám ex catedra jelenti ki az 1-ről, hogy az seven, vagy a 9-ről, hogy az six, vagy fordítva, a 6-ról, hogy az nine. Mert a Drága Csibe angolul és magyarul egyaránt számol. Mert ő mindent tud!

Az elalvás, főleg délután, nem egyszerű! Most az a tapasztalatom, hogy kétnaponta alszik délutánonként szívesen, és a délután-alvós napokon cefet nehéz az esti elalvás. Persze, ez változik majd idővel, de most ez a konstelláció!

A világ minden kincséért sem adnám azokat a perceket, amikor mellém gördülve, engem átölelve, melegen és szuszogva harcol az elalvás ellen, másodpercekre ellazulva, legördülő szemhéjjal, majd egy rejtett energia-forrásból táplálkozva, ébrenlétre tornázza elméjét és testét!

Aranyom! Megértelek! A világ túl színes és érdekes ahhoz, hogy aludjunk! De ha egyszer, erre is szükség van!

Minden ismeretlen zajra felriad félálmából, és rákérdez, hogy mi volt az. Ürömön, ahol lakik, egy csöndes utca végén, ahol szinte a madár se jár (az ottlakókon kívül), nem veri fel az éjszaka csöndjét egy-egy őrült motoros, vagy megspécizett kipuffogós autós, az is ismeretlen dolog, hogy nem lehet kockával kalapálni, vagy lábbal dübörögni, vagy távfűtő-csöveken zörögni, mert itt van bizony alsó és fölső szomszéd. Nálunk alul a nappali van – mondja Zitám, miből világosan kitűnik, hogy Mamival is meghányta-vetette ezt a problémát, és váltig nem érti, hogyan lehet úgy élni, hogy alul is laknak, meg felül is hozzánk képest, pláne cicákkal, és főleg miért?

Még ráérünk ezt megvitatni!

Aztán az ételek! Minden valamirevaló nagymama pontosan azt főzi, amit az unoka imád! Én is így tettem, a májgaluskák húsleveses, krumplis-tésztás menüt a rizseshús követte. De nem így, Zitám étvágya, mert őkelme – mint hajdanán Zalán, a fránya-tésztának elnevezett, káposztás cvekedlivel – végtelen szerelembe esett a krumplis tészta iránt, ezért mostanában semmi egyéb nem jöhet szóba. Naná, hogy akár délután hatkor is, nekiállok krumplis tésztát főzni!

Esszük, akár 4-5 napon keresztül, mert ezt szereti, ezt lapátolja rekord-sebességgel a kis szájába – persze egyedül - a reggeli kakaós csiga, a délelőtti gyümölcs, a délutáni csoki vagy süti, némi rendszer nélkül megkívánt fagyi mellett, ebédre és vacsorára.

Közben kockázunk, dominózunk, zenélünk kolompokkal és gongokkal, énekelünk, bokaláncot fűzünk és egymást ékesítjük vele, babázunk, főzünk Zita kis konyhájában és Mandika nagy konyhájában is, mesét olvasunk és költünk, nyomdázunk, szuperhősök voltunk, Zita – mint hajdanán Zsófi lányom is – mindenre fölmászik és csimpaszkodik, nem ismer félelmet (én meg frászt kapok, de kit érdekel).

És én, csak tanultam tőle, hogy mit és hogyan kell csinálni, hogy mi a puszet takaró, és az mire jó, hogy mi a dolgok sorrendje, és adja Isten, hogy még sok-sok leckében legyen részem!