Lábadozás

Ha egyszer lenne elég kedvem, merészségem és indíttatásom arra, hogy füzérbe fonjam a „Szürke pulcsi”, „Az év tanára, avagy az élet a szürke pulcsi után”, a „Mindig van egy új nap” és a mostani posztban megfogalmazottakat, akkor ezeknek - egybefűzve - nem adhatnék más közös címet, mint ezt: „Lábadozás”!

Mert valóban, a lábadozásom stációiból szemezgettem ezekben az írásokban.

Ebben az egész, csermely-szerűen csörgedező, olykor utálatosan és szennyesen hömpölygő folyamatban az a fergetegesen jó dolog, hogy igenis, akárhányszázévesen, akárhányezerpofon után, számolatlanul sok csalódást követően is, igen, mindig újra és újra kisüt a nap, visszaszivárog az életerő, az újrakezdés lehetségességébe vetett hit, a mosoly, a derű, a tettvágy!

Pedig, ezekből az érzésekből mindegyik egy hónapja, egy hete, vagy akár még tegnap is, halódott, sorvadozott, megszűnni látszott, de ma, mint tél végén a hó alól az első sarjak, elő-előbukkannak gomolygó érzéseimben, gondolataimban, lendületet adnak a kora reggeli bevásárláshoz, a hétvége tervezgetéséhez, a tegnap még fűrészpor ízű, csak a gyógyszerek miatt kötelező reggelit mára felváltó jóízű falatozáshoz, és – hát, mit mondjak - úgy vagyok ezzel, mint Kosztolányi, a Hajnali részegségben, földig hajoltam s mindezt megköszöntem!

Újra felélednek a kétunokás hétvégém kedvenc pillanatai, újra kedvem van tervezgetni, hogy mit főzzek majd a jövő héten, erősen törekszem arra, hogy végre befejezzem a szürke mellényt (bár roppant lassan haladok vele, sajna), hogy elkezdhessem a következő tervemhez a bevásárlást, ezúttal egy csónak-nyakú, barack-rózsaszín nyári pulcsira szottyant kedvem, hogy a hasonló színű cipőmhöz, mint gombhoz, elkészítsem a „kabátot” is!

A jövő héten Sárka Sóstóra utazik harmincpár gyerekkel, táboroztat a lelkem, ami nekem azt a kegyet adja, hogy csupa olyasmit főzhetek, amiket Sárka nem igazán kedvel, mondhatnám, meg sem kóstol, mint juhtúrós sztrapacska (meg is vettem hozzá a Bryndzát) vagy savanyútojás leves.

Ez utóbbi, Nagyi régi receptje, nem más, mint egy egyszerű, de pirospaprika és kömény nélküli rántottleves, tejföllel dúsítva és babérlevéllel ízesítve. Amikor mindez krémesre, selymesre sűrűsödik, le kell zárni a főzőalkalmatosságot, és a még forró levesbe szépen bele kell eresztgetni fejenként egy-két, egész tojást. Ez aztán éppen annyira fő meg a leves melegétől, mint a legfinomabb buggyantott tojás, és tálaláskor, amikor a kanállal félbevágjuk a tojásokat, elkeveredve, szépségesen napsárgás sávokat rajzolnak, az igazgyöngy-színű levesbe. Persze ezt is – mint mindent – lehet gazdagítani pirított zsemlekockákkal, bacon-csipsszel, tésztagyönggyel, de nekem így a kedvencem!

A sztrapacska legjobb emlékeim szerint nem szerepelt Nagyi repertoárjában, lehet, hogy azért, mert szegénykém már Nagyapám kedvencével, a dödöllével és a knédlivel sem aratott sikert, de nincsenek gyerekkori sztrapacska-élményeim.

A közelmúltban, alig egy éve, már ebben a lakásban főztem először, aztán azóta már néhányszor, és mondhatom, igencsak megkedveltem! Először rettegtem a deszkán-szaggatástól, mert korábban semmi mással, csakis lyuggatott szaggatóval állítottam elő minden nokedli-félét, de így utólag bevallom, egyáltalán nem ördöngösség, legalább annyira szapora, mint a nokedli-szaggatós módszer, és a sztrapacska elég jól elviseli, ha nem hajszálpontosan egyformák és nem túlságosan aprók azok a nokedli-darabkák!

Aztán lesz lecsó is, édeskésen (lehet engem megkövezni, de így szeretem), virslikarikákkal, tojással, meg ki tudja, még mi egyéb!

Kétunokás hétvége! A tárgyszerű végeredmény: izomláz, és takarítani-való lakás. A lényegi eredmény: nincs az a wellness, fitnesz, üdülés, pihenés, szépségfarm és kozmetikus, plasztikai sebész és lélekgyógyász, amely és aki a testi-lelki megújulás, megfiatalodás, feltöltődés töredékét képes lenne elővarázsolni, mint amilyen eredménnyel egy ilyen, kétunokás hétvége jár!

Zalánom, aki már kiskamasznak mondható, és Zitám, aki most múlt három éves, már a folyosó végéről startolva vetődnek a karjaimba, ami nem kis kockázat! Zaza alig tíz kilóval könnyebb nálam, igaz, hogy éppen csak fél fejjel alacsonyabb, nagyon közel már az az idő, amikor én nézek majd föl az unokámra!

Hol van már az a csecsemősen hurkás, majd elegánsan karcsú csukló és boka, amelyek helyébe mára férfiasan széles csukló, kemény fogásra alkalmas kézfej, fiúsan csontos boka lépett? Zitám meg amennyivel könnyebb, legalább annyival mozgékonyabb, mint a bátyja, és a legváratlanabb helyekről, a legelképzelhetetlenebb pillanatokban vetődik az ember karjaiba, nyakába, ölébe, amikor éppen nem mászik a székek karfáin, párnáin, a bútorok peremén egyre magasabbra, egyre veszélyesebb helyekre.

Csak úgy kerülöm el a folytonos reszketést a testi épségükért, hogy még elevenen él bennem a lányaimmal szerzett tapasztalat, hogy a gyerekek gumiból vannak és egyébként is a pech nem akkor éri utol az embert, amikor éppen fél tőle, hanem csakis váratlanul! Na, jó, azért folyvást féltem őket!

Szívből remélem, hogy mostantól, ez az áldott lábadozás, csak egyre gyorsabban folytatódik, mígnem kinevethető emlékké szelídül mindaz, ami fekete és nyomasztó csapásként nehezedett az elmúlt, csaknem két hónapunkra!