Oklevél

Az én tanár lányom úgy zárta le minden egyes tanítványát ebben az évben, hogy kivétel nélkül minden gyerek oklevelet kapott. (Csak remélhetem, hogy ezért nem szedik ízekre és nem szégyenítik meg.)

Igen, még a legkisebb és legbutább is (Janikovszky Éva után…), a legrosszabb és a „legproblémásabb” is (meglehetősen utált szóhasználattal élve) adott okot egy mondatnyi dicséretre.

Igen, mindegyik kapott, mert nincs olyan teremtmény, kerek e világon, akinek ne lenne „fényoldala” az árnyoldalak mellett, még a leginkább irritáló, folyvást konfliktust kereső, igazi rosszfiúnak is tudott annyit írni, hogy „… mert a Zsiga…, te voltál ebben az évben, aki a legtöbbször mosolyt fakasztott!”, mert tényleg nem volt már más, mint egy vigyor, amikor , mintegy állandó hivatkozásként, minden veszekedésre jött a válasz, hogy mert a Zsiga! (Aki persze, nem Zsiga!)

Volt, akiben az önbizalom apró kis csíráját kellett erősíteni, hogy esélye legyen a jobbra, volt, akinél nem lehetett figyelmen kívül hagyni, a hirtelen beindult tanulást, őt „kis üstökösnek” titulálta a lányom, volt, akinek a teljesítménye, volt, akinek a humora, volt, akinek a szorgalma, a kitartása érdemelte ki az elismerést. Nem volt kivétel, mindenkinél, mind a huszonpár gyereknél volt valami, ami miatt az illető gyerek különlegesnek érezheti magát!

Egy büszke Anyuka közzé is tette a saját Facebook felületén, én sajnos nem tehetem meg, tudjátok, a személyiségi jogok védelme …

Testvéremmel beszélgetve derült ki, hogy egy kisvárosi, felekezeti iskola, minden egyes elsősének, szintén elismerő oklevelet adott a tanítójuk, és egy bakancslistát a nyári tennivalóikról: egyszer nézd meg egy pillangó szárnyát, egyszer találj egy kiürült csigaházat, és így tovább!

Azért is kerestem az olyan gondolatokat, eseményeket, amelyek jókedvre derítenek, mert annyira, de annyira pocsék odakint az idő, ezzel az ősznek is becsületére váló, csendes, ám kitartó esővel, a gomolygó, szürke felhőkkel, hogy kell a léleknek a napfény, a biztatás, a derű!

Azon is elméláztam, hogy vajon minek, kinek jó ez az eső, mert a gyümölcsöknek az egyszer biztos, hogy nem kedvez, a lábon álló, már a viaszérésen is túljutott gabonának egyenesen káros, közel van már Péter-Pál, az aratás klasszikus, kezdő időpontja. Talán a kukorica és a napraforgó örülhet az esőnek, meg esetleg a rétek, a kaszálók, a füves területek.

Én meg, aki tegnap még azon töprengtem, hogy milyen szabadtéri elfoglaltságot keressek az unokáimnak, ma meg éppen azon töröm a fejem, hogy milyen szobai szórakozást találjak ki, mert ebben az időben, ha tartós marad, kevés az esély, még egy kis sétára is.

Itt a környéken, van ugyan néhány játszótér, beékelődve a panel-házak alkotta belső területekbe, de napi sétáim során értesültem arról, hogy a zömüket (ha nem valamennyit) zárják az ottlakók, amit persze bizonyos szempontból meg is értek, de mint potenciális használó, azért kifogásolok is. Amit meg nem zárnak, azt bizony már régen birtokba vették olyan felnőttek, akiknek a társaságára nem igazán vágyódom. Na, meg Zalánom a maga 10 évével éppen belenőtt abba a korba, amikor ha belegabalyodik az ipadjébe, onnan eleven ember, hat lóval sem tudja elvonszolni, gyártja a saját Youtube-oldalára a saját videóit, keresi a legújabb, még ismeretlen játékokat, „elvan”, ahogy ő mondaná, és semmi kedve sincs a nagyanyjával és a kishúgával sétálgatni, elvégre ablakot is lehet nyitni, ha levegőre vágyik valaki!

Sajnos, itt nincsenek barátai, akikkel remekül lehet kommandósat és bankrablósat játszani, ezért aztán nincs igazán kedve lemenni a környező parkokba.

Most viszont, amennyiben ez az időjárás tartós lesz, át kell hangolnom a gondolkodásomat arra, hogy a kis örökmozgómat, a kisebbiket, mivel kössem le.

A múltkor sikeres voltam, mert belefutottunk egy olyan maci-ábrázolásba, ahol a szegény medvének irtó hosszú volt a farka. Na, ezen felbuzdulva, vagyis azon, hogy a medve sok mindenről híres, ám ezek között egyáltalán nem szerepel a hosszú farok, elkezdtünk természet-fotókat keresni a számítógépen, amelyeken jól látszik a medvék farka. Végül kikötöttünk egy olyan helyen, ahol mindenféle állat hangját lehetett meghallgatni, a kék bálnától a kajmánig, és ezzel végül órákat szórakoztunk, Zitám azóta is emlegeti!

Mint egy öreg anyóka, gyakran kezdi úgy a mondatait, hogy emlékszel Kismandika, hogy amikor még kicsi baba voltam … és jön valami, amire közösen emlékezhetünk, Ez meghat, minden egyes alkalommal!

Most úgy gondolom, hogy ha marad a pocsék idő, akkor elkezdjük Zetivel tanulgatni a virágokat, a nevüket, a jellemzőiket, és csak szívből remélhetem, hogy lesz ehhez kedve. Biztató előjelként értelmezhetem, hogy a testvérem legkisebb gyereke, az egyetlen lány a fiúk között, állítólag máig is úgy köti a virágcsokrokat, ahogy azt velem tanulta, úgy 3-4 éves korában, amikor a ráckevei gátoldalon sétálgatva, az ottani vadvirágokat szedegettük és rendezgettük, szép kerek csokrokba, a végén lándzsás útifű levelekkel körbe kerítve a kis maroknyi virágot.

Dum spiro spero.