Akik
arra vetemednek, hogy nyomon követik írásaimat, már (bőven) tapasztalhatták,
hogy időnként elhallgatok. Most aztán nyilvánosan is színt vallok: ilyesmire
csakis akkor kerül sor, amikor éppen valami nehezen elviselhető történik a
számomra fontos személyek körében. A jelenséget persze sorra-rendre
kimagyarázom azzal, hogy fölös időmet, éppenséggel egy másik, kedves
kedvtelésemnek szentelem, de az igazi ok, többnyire az, hogy éppen – roppant
nehezen - emésztem a történteket, vagy azt, amit a történtek alapján elém vetít
a fantáziám.
Most
például azon töprengek, hogy – tegyük fel – a tanár gyerekedet a tanítványai
jelölik egy kevéssé közismert, középiskolai portálon, az „Év tanára” díjra.
Tegyük fel, a jelölést elfogadják, és idővel szavazás indul meg a jelölés
kapcsán. Tegyük fel, hogy csodával határos módon, mert nem külhoni magyar, nem
milliós ismeretségi körű celebritás, hanem „csak” egy hétköznapi tanár, mégis nyer!
Megnyeri azt a két éjszakás wellness szolgáltatást, amit egyébként, a tanári
fizetésből nem kockáztatna meg, s bár nem ez az első helyezettje a
bakancslistájának, de – kétségtelen – nagy az öröm!
Mígnem
aztán hirtelen, megfagy körülötte a levegő. A mintegy negyvenfős tanári karból
akad három ember, aki gratulál neki. Az iskola vezetője, aki a jelöléskor még
úgy kezelte a helyzetet, hogy ez jót fog tenni az iskola megítélésének, nincs a
három fő között.
Majd
egyik nap, egy egyébként köztudottan iszákos férfi osztályfőnök kolléga egyik
tanulója lehetetlenül viselkedik, átsírja a napot, kirohan a tanítási óráról. A
díjazott tanárnő jelzi a problémát az osztályfőnöknek, nem ad intőt, nem szalad
megrovásért az igazgatóhoz, nem csinál cirkuszt, de a megszólított osztályfőnök
mégis rondán leüvölti (a tanáriban, kollégák előtt), hogy foglalkozzon csak a
saját osztályával, ezt a problémát majd ő kezeli és megoldja!
A
tanári kar egységesen a férfi osztályfőnök mellett hallgat, míg egyetlen
kolléganő kéri ki magának és a díjazott tanárnőnek egyaránt a hangnemet. Senki
sem csatlakozik.
Aztán
a következő napon, egy idősebb testnevelő kolléganővel tört ki a
parasztgyalázat, a műfüves pálya körül. Az iskolában van ugyanis egy
körülkerített, zárható, műfüves pálya, amit a sportolók, meg a délután
bennmaradó napközisek használhatnak, de kötelező bezárni, használat után.
A
sportolók éppen kifelé tartottak, amikor a díjazott tanárnő napközis csapata
bement volna. A tanárnő kérte, hogy hagyják nyitva az ajtót, mindjárt szalad a
kulcsért, hogy majd a végén bezárhassák az „őrzött objektumot”. Így is lett, de
a díjazott tanárnő arra ért vissza, hogy három testnevelés szakos éppen a
diákok előtt taglalja nagy hangon, hogy mennyire időszerű volt már a
megfelelően kemény hang használata „ezzel”, akinek „végre jól megmondta
valaki”!
A
díjazott tanárnő csak annyit mondott, hogy igazatok van, mi mindig bezárjuk a
pályát, mire érkezett a nagyhangú – hangsúlyozom, tanítványok előtt elhangzó –
kioktatás, hogy ebből elég, te ne is szólj egy szót se, ne is beszélj a
tesiseimmel, majd a diadalmas elvonulás!
Ja,
azt ki is felejtettem, hogy – tegyük fel – a díjazott tanárnő, félnapos
osztálykirándulásra vitte az osztályát, az Állatkertbe. Azért fél napra, mert a
néhány SNI-s gyereke mellett, van egy gyógyszeres kezelés alatt álló, asperger
szindrómás, és egy inzulinos, diabéteszes gyereke (a laktóz és egyéb
érzékenyeken kívül), akik esetében a hosszasabb kirándulás komoly gondot
jelent.
Valami
miatt visszatelefonált ez a jelölt tanárnő a pedagógus asszisztensnek, hogy
jönnek ebédre vissza az iskolába, amikor kiderült, hogy a gyerekeknek nincs
ebéd, hiszen a tanárnő lemondott a hideg élelemről. Az iskolatitkár is kiabálva
közölte a jelölt tanárnővel, hogy rosszul intézkedett!
A
tanárnő a tízóraira gondolt, az iskolatitkár a meleg ebéd helyetti, hideg
csomagra, mert úgy hitte, hogy egész napos lesz a kirándulás.
Fatális
félreértésként könyvelném el az esetet, ha másnap, nem kap azért igazgatói
számonkérést a jelölt tanárnő, mert nem ért vissza időben az iskolába a
félnapos kirándulást követően és a napközis tanár, hiába várt a gyerekekre!
Akkor mi van? Fél nap iskolai, meleg ebéddel? Egész nap, ebéd nélkül,
feleslegesen várakozó napközis tanárral?
Mindenképpen
kérdés azonban az, hogy egy iskolatitkár, honnan veszi a bátorságot arra, hogy telefonon
kiabáljon egy tanárral, vagy bárki, bárkivel?
Ne
is feszegessük azt a szintén teoretikus kérdést, hogy hogyan oldotta meg a
jelölt tanárnő a saját zsebére utalva, hogy szeletelt kenyérrel, szalámival
(mert az nem romlik meg a 30 fokos melegben), kilóméteres gyaloglással a
gyerekek megetetését, mert megoldotta, hiába volt már nagyon sokadika, mikor
rendszerint „vissza nem térítendő, anya-hitel” számos kiadás fedezete.
Tegyük
fel, hogy mindez, pusztán csak bevezetése a rémálmomnak, amit persze a
tárgyalás követ, és még ismeretlen, hogy mi is lesz a befejezés!
Mert
tegyük fel, hogy másnap, egyszer csak hívatja az igazgató a jelölt tanárnőt, és
négy rövid bekezdésbe foglalható ügyben rendezi vele a helyzetet.
A
következőkben idézem azt az – elméletileg - megírt levelet, amit a jelölt
tanárnő írt volna, ha rémálmaim valóra váltak volna:
„1. Ne avatkozzak be más osztályok ügyeibe
Nem
tettem mást, mint ami rendszeresen velem is előfordul, nevezetesen az én
osztályommal kapcsolatban is intézkednek tanár kollégáim. Én ezt eddig
természetesnek tartottam és minden alkalommal megköszöntem annak, aki
kisegített és tájékoztatta az osztályom tagjait, vagy szaktanári munkámat
helyettesítőként ellátva végezte el az én feladatomat. Csak a hétről egy példa,
amikor osztálykiránduláson voltam, egy szakórámon matematika szakos tanár
helyettesített. A gyerekek nem tudták pontosan megmondani, hogy hol tartanak a
tananyagban (jelzem a füzetükből ez egyértelműen megállapítható lett volna),
ezért egy magyar szakos tanár segítségét kérte, aki munkafüzetben kijelölt
feladatot oldatott meg a gyerekekkel, és a gyerekek előtt, negatívan értékelte
az én tanári munkámat (a feladat-megoldások ellenőrzését megelőzően). Korábban
egy magyar szakos helyettesítő tanár kolléga átnézte a tanítványaim füzeteit,
végig elemezte, hogy ő hányas érdemjegyet adott volna a teljesítményükre
szemben az én értékelésemmel, és természetesen azt is a gyerekek előtt fejtette
ki, hogy mennyire nem értékeli a tanári munkámat.
Én
soha nem szidom egyetlen kollégámat sem a tanulók előtt, sőt arra sem nyitok
lehetőséget, hogy ők kritizáljanak tanárokat, ezt mindig rövidre zárom.
Van
olyan kollégám is, aki szinte naponta bejön az osztályomba, s miközben én ott
vagyok és beszélek a gyerekekkel, elrendezi a tanulókat, hogy hova tegyék a
táskájukat, mit pakoljanak el a padjukról, és nekem még eszembe sem jutott,
hogy Nálad tegyek emiatt panaszt, úgy véltem, hogy ebben a tanári karban
megszokott dolog, hogy ott segítjük ki egymást, ahol tudjuk (még ha ez például
nekem, olykor meglehetősen kényelmetlen is).
Ha
az az álláspontod, hogy mindenki a saját osztályával, tanítványaival
foglalkozzon, és ne avatkozzon bele a másik tanár dolgaiba, akkor kérem, hogy a
számomra is légy szíves biztosítsd a zavartalan tanítást, és osztályfőnöki
munkát, és kérlek még arra is, hogy a tanulók előtti negatív
vélemény-nyilvánítást más tanárok munkájáról szüntettesd be. Köszönöm.
2. Rövidebb óra megtartása
Gondolom,
hogy egy a napokban megtörtént, konkrét alkalom az alapja ennek az általános
formában megfogalmazott állításnak, hogy én 10 perc alatt lezavarom az órát és
utána lógnak a gyerekeim. Az adott napon az én órámat megelőzően testnevelés
órája volt ennek az osztálynak, amelyen a tűző napon fociztak és iskola kört
futottak a gyerekek. Ezt követően több gyereknek is fejfájása, hányingere volt
az osztályteremben, amelyben szintén nagy volt a forróság. Ezért, nagyjából
30-35 perc alatt adtam le az aznapra tervezett tanagyagot, majd tényleg
kivittem a gyerekeket az árnyékba, a szabad levegőre, mindez 6. órában volt,
amikor már egyébként is nagyon fáradtak a gyerekek forróság, futás és nehezen
szellőztethető tanterem nélkül is. Abból a gyakorlatomból, hogy figyeljek a
gyerekek általános egészségi állapotára is, fáradtságukra, leterheltségükre,
rosszulléteikre, nem szeretnék engedni. Szerintem ez éppúgy a pedagógiai munka
része, mint a tananyag megismertetése.
3. A saját egom a legfontosabb, az a
célom, hogy szeressenek
Nem
ez a célom! A célom az, hogy a gyerekek örömmel, kíváncsisággal, idővel
felébredő tudásvággyal vegyenek részt az óráimon! Ennek – ha jól végzem el a
munkámat – nem célja, hanem következménye az, hogy sokan megszeretnek. Persze
mindig vannak, lesznek olyan tanítványaim is, akik nem szeretnek, de ez így
természetes.
Te,
nálam sokkal jobban ismered az iskola tanulóit, azt a környezetet, amely
körülveszi őket, a körülményeiket, és hiszem, vallom, hogy a tananyag merev és
szigorúan számonkérő leadásán túl az is a feladatom, hogy a már szinte
reménytelen helyzetbe került gyerekekkel is – akár többszörös ismétléssel,
például a verstanulási határidő többszörös kiterjesztésével – legalább addig
jussak el, hogy olvasni tudjanak, ismerjenek néhány verset, legyen legalább egy
könyv, amit elolvastak, és igen, ehhez én a szép szó, a türelem, a nevetés és a
közös játék eszközeit veszem igénybe, nem a poroszos szigort.
Szívből
remélem, hogy ez a szín éppen úgy elfér az iskola tanári palettáján, mint
megannyi más szín és árnyalat, amelyek némelyikével nagyon nem értek egyet, de
tudok róluk.
4. Ne tegyem közzé a Facebookon a
megbeszélésünk tartalmát
Attól
tartok, hogy e mögött az a facebookos közelmúltbeli levélforgalom húzódhat meg,
amely az év tanára jelölésem kapcsán következett be, ahol barátaim, volt
tanítványaim és kollégáim is kommentálták a posztomat.
Aki
valóban nyomon követi a facebookos aktivitásomat, és nem csak ezen a
jelölésemen és az ehhez fűzött véleményeken háborog, az pontosan tudhatja, hogy
soha, semmilyen iskolai eseményt, atrocitást, jó, vagy rossz véleményt nem
jelenítek meg, nem írok meg, a kutyámról, a családomról szólnak a bejegyzéseim,
és ezt így is szeretném folytatni!
Köszönöm,
hogy soraimmal felkereshettelek!”
Azt
a rémséges gondolatot, hogy – tegyük fel – az is felmerült ezen a
beszélgetésen, miszerint tarthatatlan az a gyakorlata a jelölt tanárnőnek, hogy
öleléssel, simogatással fogadja az amúgy ötödikes diákjait, ha azok éppen ezt
igénylik, és ezt haladéktalanul szüntesse meg, mert ez, kimeríti a
gyerek-molesztálás fogalmát, már meg sem említem! Ugyan valóban felmerült a
múltban, az iskola történetében, hogy egy tanár, egy nyolcadikos
lány-tanítvány simogatásával túlment a megengedett határon, de az, hogy a
jelölt tanárnő hátára ugrott egy tanítványa, egy nevetős helyzetben, talán
mégsem analógia! Vagy van olyan lélek, akinek a számára ez ugyanolyan? Van,
akinek az anyáskodó gesztus, az anyai dédelgetés, amire a gyerekeknek igénye
lenne, egyenértékű a gyermekmolesztálással? Ezek szerint van!
Nekem,
meg már nincs is mit mondanom!
Hacsak
azt nem, hogy: „Kedves Tanár, vagy Tanárnő! Ha véletlenül, egy elvetemült
diákod jelölne az év tanárának, eszedbe ne jusson kitölteni azt a kérdőívet,
amit megküldenek neked! Ha fontos a munkaköröd, akkor ne vegyél részt a
sorsoláson, és lapíts, és csak legfeljebb titokban legyél emberséges a
tanítványaiddal, mert különben molesztáló hírébe keveredsz!
Azt
hittem még alig egy perce, hogy itt a vége, semmi mondandóm sem lehet. De ez –
persze – nem így van!
Pedagógus
napra, a nyolcadik osztály nyomtatott egy pólót a jelölt tanárnőnek, „hol van
már egy izlandi pasi” felirattal. A felirat története a következő: a gyerekek
nézik a foci VB-t, meg más sportműsorokat is. A tanárnő soha! Kivéve az idei
évet, amikor éppen egy olyan meccsbe nézett bele a jelölt tanárnő, amelyben az
izlandi válogatott játszott, bárkivel. A másnapi óraindítás témája volt, hogy
mi történt az előző napon a VB-n. A tanárnő megemlítette, hogy noha churchilli
elveket vall a sportokat illetően, de az izlandi válogatott focistái, igazán
megnyerőek, vonzóak voltak! Az osztály tudta, hogy a jelölt tanárnő nem
férjezett, sőt egyedülálló, és ezért kapta ezt a szellemes pólót ajándékba. (Hagyjuk,
hogy a másik tanár, aki szintén kapott egy pólót, büszkén – és főleg össztanári
elmarasztalás nélkül - viselheti a „B…d
ki Dávid” feliratot, de ez kit érdekel! Megjegyzem, hogy nekem ez is a meghitt tanár-diák
kapcsolat jele! Egyszer majd a „csúnya szavak kulturált használata, avagy a
tanár is ember” címmel sem lenne hiábavaló stúdiumot indítani!)
Na,
egy szó mint száz, örömmel tölt el, hogy az igazgatóban maradt bőséggel
emberség, mert azzal zárta ezt az újabb (mai) fejezetet, hogy nyugi, majd ez is
elül, meg az is, hogy ez sokkal „emberségesebb”, mint az előző iskolában
történtek, ahol össztanári létszám előtt, egy nyugdíjba vonuló (neki már minden
mindegy) kolléga kezdeményezésére szedték ízekre a jelölt tanárnőt, a „túlzott
gyerek-imádata” miatt, több alkalommal, esetenként több órán keresztül. Onnan
el is üldözték, ha tetszik. Én így éltem át.
Én,
egészen biztosan nem azokra a tanáraimra emlékezem vissza, akik a puszta
tananyag leadására korlátozták oktatói tevékenységüket. Ha igen, legfeljebb
elrettentő példaként, hogy miért maradt ki az életemből a földrajz, vagy a
fizika. Ellenben életre szóló példaadómként emlékszem Vilire, aki talán egy
leckével járt előttünk az orosz nyelvben, de az Amfiteátrumban tartott magnós
óráinak emléke, ahol az „ötök” valamelyikének zenéjét játszotta le orosz óra
helyett, örökre megmarad! Zalatoj vek ruszkoj kulturi!
A
fenébe is, egészen messze elkalandoztam attól, hogy hova vezet az a szemlélet,
aminek eredményeként, a jelölt tanárnő most azt mérlegeli – tegyük fel – hogy
vállaljon-e egész napos munkát annál a szórakozó-helynél, ahol hétvégente –
jövedelem-kiegészítésképpen – már évek óta pultozik, vagy békéljen meg a
recepciós, telefonkezelő feladatkörrel, akárhol bárhol, egy multinál? Hova vezet ez?
Köszönöm, hogy itt is olvashatom az írásaidat, itt hiteles, mégha bármilyen szomorú a szürke pulcsi története.
VálaszTörlésElkeserítő a kollégák rosszindulata és irigysége. A helyedben én is nélyen felháborodnék. Az én férjem és egyik lányom is pedagógus.
VálaszTörlés