Egy „mérsékelten zöld” anya siralmai

Magamat szoktam a „mérsékelten zöld” jelzővel illetni, ami az ökológiai lábnyomom, a Földünket fenyegető ökokatasztrófa, a környezettudatos életvitel kérdéseihez kapcsolódó, személyes magatartásomat illeti.

Az csak természetes, hogy szelektíven gyűjtöm a hulladékot. Már ha eltekintek attól a parányi kétségtől, amit a közelmúlt szemétszállítási jelenségei támasztanak e kérdéskörben, na, meg arról a sanda pletykától, hogy a szelektíven gyűjtögetett lakossági hulladékok, milyen ismételt átnézést igényelnének ahhoz, hogy valóban szelektíven lehessen azokat hasznosítani.

Az csak természetes, hogy már évtizedek óta nem vásárolok mosószert, mert magam főzöm reszelt mosószappanból a mosógélt, és roppant elégedett vagyok ezzel a módszerrel. Persze, ha teljesen következetes lennék, akkor a mosószappanok biológiai lenyomatának is utána-nézhetnék, de valahogy itt, elakadtam.

Az már természetes, hogy szintén évtizedek óta nem használok a takarításhoz, ablakmosáshoz semmilyen méregdrága és fennen hirdetett tisztító- és takarítószert, hanem visszatértem nagyanyáim ecetes-mosószódás takarítási módszeréhez, a legnagyobb elégedettséggel, az igaz viszont, hogy változatlanul használok bolti fertőtlenítőszert, Domestost vagy Flóraszeptet, a szaniterek takarításához, mert valahogy itt, elakadtam.

Az csak természetes, hogy óvatosan bánok a papírral! Bevált rendszer a családban az „üzenőcetli”, minden, egyik oldalon használt nyomtatványt (na, meg az évtizedek alatt felhalmozott, „fontos lehet még egyszer” iratokat is) négyrét vágok, és a tiszta oldalára írogatom a bevásárlólistáimat, a tennivalóimat, az üzeneteket a családomnak. Arról a mellékkörülményről nem teszek említést, hogy micsoda időutazásokra, visszaemlékezésekre ad lehetőséget, egy-egy negyed-oldalnyi, múltbeli irat! Például havonta termelődik egy rahedli remek alapanyag ehhez, a csekkek mellékleteként érkező elszámolásokból, bár – szelektíven gyűjtve – a szemétbe kerül az az évente kilónyi reklám, hirdetmény, boríték, ami a csekkek mellett érkezik!

Az is természetes, hogy lehetőleg „felelős forrásból származó papírt” papírzsebkendőt vásárolok. Keresem a WC-papíron is az „FSC” emblémát, ami ezt a felelős forrásból származó papír mivoltot igazolja. Papírtörlőt már régen nem veszek, mosható, mikroszálas törlőkendőt használok, bár ez is műanyag. Akkor mégsem csökkentettem a biológiai lábnyomomat?

Az csak természetes, hogy nem használok, soha nem is használtam divatos krémeket, kencéket, testápolókat és olajokat, arckrémet is csak úgy a 40-es éveimtől kezdtem használni, kezdetektől patikai krémet, kezdetben hidratálót, manapság már zsírosat, mert az első bolti krémes kísérletemnél kiderült, hogy irritál, csíp és viszketést okoz a legfinomabbja is, de a patikai keverésű, az bevált! Viszont szemfestéket használok és ez így is marad, kiváltképp, amióta megőszült a szempillám és a szemöldököm is, és némi sminkes rásegítés nélkül, éppen úgy nézek vissza a tükörből, mint egy bárgyú birka. Ugyancsak képtelen vagyok lemondani a dezodor, a hajlakk, a kölni, a sampon és hajbalzsam használatáról, és ez alighanem, már csak így marad! Akkor mégsem csökkentettem a biológiai lábnyomomat?

Takarékosan bánok a vízzel, hetente egyszer áztatom magam a kádban, ez egybeesik a hajmosás szertartásával, a többi napokon a mosdást, gyors zuhanyozást választom. Ennek a bőröm is nagyon örül, mert időközben száraz-viszketős lett szegény, és aligha élném túl „ép bőrrel”, a naponkénti ázást. Persze, ki tudja, hogy a leggyorsabb zuhanyozás is mennyi vizet pocsékol el?

De erről sem tudok lemondani. Akkor mégsem csökkentettem a biológiai lábnyomomat?

Élelmiszert a legritkábban dobok ki. Áldottkezű Nagymamám számtalan praktikájának köszönhetően remek maradék-hasznosító vagyok, pörköltből gulyásleves, maradék krumplipüréből lángos, és sorolhatnám, ráadásul idény-szerint főzök, tavaszi, nyári és téli ételeket, lelkes vásárlója vagyok a helyi piacoknak, a nagy bevásárló-központok helyett. Ezzel elégedett vagyok!

Természetesen nem vásárolok nejlon-zacskót. A táskámban mindig ott lapul szám szerint három, hosszúfülű bevásárló-szatyor, szépen összetekerve, abba pakolom a vásárolt javakat. Egészen más a helyzet azonban, az apróbb tasakokkal, zacskókkal, hiszen semmit nem tudok venni, még egy kiló krumplit, vagy hagymát sem, nejlon zacskó, vagy nejlonzsák nélkül, nem szólva a tejtől-vajtól kezdve, a sajton keresztül a pékáruig, a fogkrémtől a mosogatószerig, a fagyasztott javaktól a felvágottakig, mindenről, akármiről, bármiről, ezek mind-mind nejloncsomagolásban várnak ránk. És ha nem? Akkor papírcsomagolásban, ajjaj, őserdők! Itt látom a leginkább kilátástalannak a helyzetet!

A „legtisztább” fűtéssel melegítem az otthonomat, távfűtéssel. Na, de a távfűtő-műveknél is égetnek valamit ugye? Legfeljebb azt mondhatom el, hogy nem én végzem a „piszkos munkát”, így a melegvízzel, a fűtéssel kapcsolatban nem én, személyesen szennyezem a környezetemet, hanem a szolgáltatóm! Ha úgy nézem, sovány vigasz!

Jólfelfogott, saját érdekemben takarékosan bánok az elektromos energiával is, helyi megvilágítások, asztali és állólámpák, lekapcsolható elosztók (az előző tulajdonos örömteli hagyatéka), ha nem így tenném, azt a pénztárcám erősen bánná! De nem élhetek elektromos energia nélkül!

Mindeközben rémülten szemlélem a műanyagoktól elpusztult állatok tetemeit, olvasom a rémisztő hírmondásokat, átélem az éghajlat-változás immár tisztán érzékelhető tényét, és rettegek a folyamat rapid gyorsulásától, mint mindenki, kiváltképp az utódokkal rendelkezők.

Mikor kezdődött ez a rémes folyamat?

Mert a környezetünket, amióta mi emberek megjelentünk, szennyezzük. Amiképpen minden élőlény, lásd a szarvasmarhák metán kibocsátásának, a hírekben gyakran felbukkanó esetét. Szennyezzük folyamatosan, kisebb-nagyobb mértékben, inkább egyre nagyobb mértékben. Talán az ipari forradalmat követően gyorsult fel? Talán a műanyagok megjelenésével? Amennyire visszaemlékezem, az én gyerekkoromban a bakeliten és a linóleumon kívül, nem igazán voltak műanyag tárgyak a mindennapi életben. Valamikor az 50-es, 60-as években, az orkán-kabátok és nejloningek időszakában szabadult el a pokol, még én finanszíroztam a jó TVK-t, a Tiszai Vegyi Kombinátot, valamikor a 70-es évek elején, amikor a PE fólia gyártását megkezdték, a (mindig kiszakadó) tejes-zacskókhoz.

Mikor mutathatták be „Az Istenek a fejükre estek” című filmet, amiben még csak nem is műanyag, ám egyetlen üvegpalack, akkora mulatságot szerzett minden filmszerető embernek, és a film hiteles volt, vicces, de korántsem anakronisztikus?

Visszafordítható-e legalább részben ez a folyamat, vagy legalább az üteme mérsékelhető-e egyáltalán?

Miközben igazi, mélységes aggodalmat érzek, kinézve az ablakomon (műanyag), valami ragyogóan szép, bár ködösen sejtelmes kép fogad, a házak között, sárgálló lombozatú, kopaszodó fák, még most is zöldnek látszó hegyvonulatok, az ablakpárkányokon és kis előkertekben még színesen pompázó virágok, a füvet borító levélhalmok, és ismét hinni kezdek a természet öngyógyító erejében. Vagy legalább, nagyon szeretnék hinni benne!