Citromlekvár

Kigondoltam, megfőztem! Illetve, nem is így történt, nem kigondoltam, hanem feltűnt olvasás közben, vagy rejtvényfejtés melléktermékeként, valamelyik rejtvényújság recept-oldaláról, vagy már ki tudja honnan, én aztán, egészen biztosan nem emlékszem rá, a citromlekvár készítés ötlete!

Minthogy már évek óta főzök telente narancsdzsemet, egyáltalán nem idegenkedem a citrusfélékre jellemző, kesernyés mellékíztől, sőt, mondhatom, egészen megkedveltem.

Az eredeti recept egy fehérboros változatot írt le, magamban már el is képzeltem, hogy valami jóféle, muskotályos borral fogom elkészíteni, (egy kis vaníliával) de minthogy családomban és baráti körömben senki, de senki nem borivó, legfeljebb nagy melegben, némi rozé-fröccs fogy nagyritkán, így aztán letettem a boros változatról, mert lelki szemeim előtt azonnal megjelent a hűtőben megpimpósodott, ecetesedett, vékony penész-réteggel fedett fél-egyéves éves, bontott, de el nem fogyasztott borospalack képe, és pontosan tudtam, hogy ezt nem szeretném!

Helyette lázas kutatásba kezdtem, nézegettem oldalszámra a recepteket a neten, volt is kellő mértékű kavalkád!

Az egyik, a klasszikus, szegfűszeg-fahéj fűszerezést javasolta, a másik a vanília mellett tört lándzsát, de minden recept azzal nyitott, hogy a meghámozott, lehártyázott citromot, három napon át, váltott vízben áztatni kell, így enyhül az a jellegzetes, kesernyés íz.

És valóban, most, hogy a „végtermék”, számos kóstolást követően, a száraz dunsztban pihen, igazolhatom, hogy ez a váltott hidegfürdő bizony hatásos, csupán alig-alig valamicske kesernyés íz maradt meg, annyi, amennyi még éppen kellemes, izgalmas!

Az áztatós napok után, fel kell kockázni a citromokat, kimagozni, és feltenni főni, annyi vízzel, ami éppen ellepi a gyümölcshúst.

Persze, hosszasan taglalhatnám, hogy csak egy kilónyi – mert ennyi bio-citromot kockáztattam meg az első kísérletre – citrom felkockázása, a szétfröccsenő, csordogáló citromlé folyamatos törölgetése, a citromlében ázó ujjakat érő csípő, maró érzet, a csúszós magok eltávolítására irányuló, jobbára sikertelen kísérletek mentén ez nem is annyira egyszerű, mint amennyire annak tűnik, de hagyjuk! Kit érdekel, ha már túlestünk rajta?

Még egy szép, nagy, hámozott almát is belekockáztam a főznivalóba, mert nincs az a pektin-mennyiség, ami ne jönne jól, ha lekvárról van szó!

A gyümölcshöz annyi cukrot tettem, mint amennyi súlyt nyomott végül a gyümölcs maga, ez esetemben persze nem cukor volt, hanem mesterséges édesítőszer, cukorbeteg-barát, némi számolgatással, tapasztalattal kitanult, súly-megfeleltetés szerint.

Az egészet foszlós puhára főztem, majd a jó botmixerrel összetörtem. Visszakerült a tűzre, és némi befőző-tartósító, zselésítő szerrel főztem még éppen annyit, amit a csodaszer zacskója javasolt.

Hát kérem, a végeredmény – számos kóstolást követően – az lett, hogy ez a lekvár nem igényel semmilyen fűszerezést, se fahéjat, se szegfűszeget, se vaníliát, se bármi egyebet, úgy finom, ahogy van! Fanyar és édes, kesernyés és pikáns, nagyon el tudom képzelni egy finom linzerkarikában baracklekvár helyett, vagy édes piskóta-tekercsre kenve, de akár reggelire is, egy vajas-pirítós tetején!

A színe, az aztán maga a varázslat! A leghalványabb borostyán, opálos sárgás színe köszön vissza az üvegekből, szép, de legalább, nekem nagyon tetszik!

Már megrajzolgattam a címkéket, mert címke nélkül egy üveg sem kerülhet a befőttes polcomra, és már majdnem elégedett voltam, amikor …

Amikor a kávé melletti internetezés közben a szemem megakadt egy recepten!

Görögdinnye-lekvár!

A nemjóját!

Ugyan, már kétszer is eltettem a görög-dinnye vastag, fehér héjából, citrommal készült dinnye-kompótot, mérsékelt sikerrel, vagy – akár be is vallhatnám – siker nélkül, mert azon kívül, hogy egy-egy gyümölcs-salátában megtűrték, és fanyalogva nyeldekelték, nem volt értelme a befőzésének.

Ám ez, a dinnye-lekvár, irtó izgalmasnak tűnik! Ugyan majdnem biztos, hogy egy kiló dinnyéhez nem fogom három egész citrom levét hozzá facsarni, de … hmm … alighanem, lesz mivel kísérleteznem jövőre is!