A
visszarévedés útjai kifürkészhetetlenek, noha mindenki ezen a kerek világon
ismeri azt az élményt, amikor a múlt, a gyerekkor mélységes mély bugyraiból
egyszer csak, váratlan elevenséggel, szinte ízlelhető, tapintható valósággal
felrémlik egy-egy réges rég elfelejtett élmény!
Most,
éppen ilyen elevenséggel a mézeskalács bukkant föl a régmúltamból.
Egy
rövid szakaszon vissza tudom követni az emlék feléledésének útvonalát, mert
éppen azon merengtem, hogy idén ősszel, egy szép délelőttön, talán megkísérlem azt
a kirándulást, hogy a Kolosy térről, a 65-ös busszal fölmegyek a végállomásig,
és lassú sétával lecsordogálok, ameddig tudok, mint hajdanán, Apuval,
megkeresem a „kisrétet”, a mézeskalács-házat, szedek egy jókora csokor virágot,
ágat-bogot, s innen már csak egy bakarasznyi távolságra van az emlék, a hajdani,
nyarankénti, templomi búcsútól.
Persze
ez a terv is számos akadályba ütközik, itt van mindjárt az én velem-élő kísérőm,
a jó COPD, ami a levegővétel tekintetében olykor elég komoly kihívásokat
támaszt, de amíg vannak sokkal jobb napok is, addig nincs is semmi komoly baj!
De
azok a búcsúk!
Alulról
nézvést, a Szépvölgyi út jobb oldalát véges-végig ellepték az apró, vásári
bódék, egészen a „Kis Kápolnáig”, addig a pontig, ahol a Szépvölgyi út és a Zsigmond
térről induló, ki tudja milyen (talán Ürömi) utca által határolt tortaszelet
csúcsán, ott áll a kápolnácska, egyetlen, szinte csupasz oltárát, nyaranta a
hegyi kirándulók virágcsokrai díszítik, és közvetlenül mellette, a „Pléh
Krisztus” nevezetű kocsma. Ahol ez az ismeretlen nevű utca egybeolvad a
Szépvölgyi úttal, már csak pár lépésnyire van a Daubner, a világ legfinomabb
fagyijával, süteményeivel.
Ez
már 60 éve is pont így volt, bár alighanem a Pléh Krisztusnak immár csak a hűlt
helye található.
A
búcsú fő attrakciója a számomra a hajóhinta volt, amelyre soha, de soha nem
szálltam föl, pedig annyira szerettem volna, ha egy fiatal férfiember az
akkori, hat-hét-nyolc éves, masnis, sütővassal bodorított hajú kislányban is
meglátja a királylányt, és meghintáztat, egészen az átpörgésig, amire csak a
legbátrabbak vállalkoztak, de sajna, ez a felfedezettség, mindmáig várat
magára! Amúgy, meg Anyu soha meg engedte volna, hogy töredéke-ilyen kockázatos
dolog közelébe kerüljek!
Maradtak
a szolidabb „örömök”, így például kaptam vattacukrot, ami a harmadik falat
után, már büntetés volt inkább, mint ajándék, minden évben vettünk egy a
nevemmel gravírozott, füles üvegpoharat, ami aztán – ahogy kell – a következő
búcsúig el is tört, és persze kaptunk valami mézeskalácsot is.
Mézeskalácsból
ott voltak a roppant színes, tükrös közepű, mézeskalács-szívek, különféle
méretekben, egy-egy huszár, és sok-sok mézeskalács-lánc, sárga és
bugyirózsaszín, kerek lapocskákból, a végükön egy-egy mézeskalács szívvel.
Bárcsak
tetszett volna ez nekem! Bárcsak szerettem volna a mézeskalács ízét! De sajnos,
ez nem így volt! Egészen biztosan kaptam láncot, amit meg is lehetett volna
enni, és nagy könyörgésre, olykor egy-egy apró szív is került, de ezt soha meg
nem ettük, tartogattuk elporladásig.
Eleve
utálom a mézet! Na, ezzel nem leszek túlzottan népszerű, de nincs mit tenni, utálom!
Nagy
szerepe lehet ebben annak is, hogy beteges, köhögős gyerek lévén, Nagyi nagy
gyakorisággal támadott és gyógyított engem a forró, mézes, hagymatea nevű
(hánytatásra jóval hatékonyabb) csodaszerrel, ha többször elköhintettem magam.
Ez maga volt a rémálom!
Szóval
ez a tea-íz keveredett a por ízével, a száraz, túl édes és fojtogató, kőkemény „csemege”
rágcsálásakor és nyögve-nyelésekor, de a mézeskalács úgy hozzátartozott a
búcsú, a nyár gyönyöreihez, mint az ujjunk a tenyerünkhöz, ezért harcolni
kellett érte, és tisztességgel rágcsálni kellett, még a hányinger árán is!
Teltek,
múltak az évek, már magam is anyává váltam, és egyre jobban terjedő szokássá
vált az otthoni mézeskalács-sütés, kiváltképp ünnepek táján, közös mézeskalács-sütés
a gyerekekkel karácsony táján, és persze én sem maradhattam ki a sorból.
Főleg,
mikor valami közeli, ausztriai kiránduláskor egy „odaáti” áruházban príma, hozzávalókat
találtam, tubusos, színes ételdíszítőket, mézeskalács-fűszerkeverékeket,
ételfestékeket, apró, színes cukor-gyöngyöket, csoki-faleveleket, megannyi
itthon elérhetetlen, mese-csodát!
Sütöttem
is mézeskalácsot, sokszor és sokféle recept szerint, de az a csoda, hogy a
tepsiből kőkeményen kikerülő „sütemény” idővel megpuhul, és szájban olvadó,
ízes csodává lényegül, na, ez a csoda velem soha nem történt meg! Ami kőkemény
volt, az az is maradt! Jobb esetben szép, mutatós, de ehetetlen! Pedig egyszer
még egy komplett mézeskalács-ház előállítására is vállalkoztam, de az is inkább
dekorációnak volt megfelelő, semmint ételnek!
Úgyhogy
egy életre feladtam!
Manapság
nálam, már csak egyetlen módja van a méz roppant ritka felhasználásának, néha
sütök mézes-mustáros oldalast. Az alaposan besózott, borsozott oldalasra
egyenletesen fokhagyma-szeletkéket teszek, majd néhol sertészsír csimbókokkal
megpöttyözve, alufólia alatt puhára sütöm, lassan-lassan. Amikor már jó puha a
hús, foszlik le a csontocskákról, akkor párszor megkenem egy-két kanál méz és
egy-két kanál mustár keverékével, magasabb hőfokon rápirítok, míg kellemes,
barnás kéreg képződik a hús felszínén.
Na,
ennyit a mézeskalácsról!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése