Mézeskalács

A visszarévedés útjai kifürkészhetetlenek, noha mindenki ezen a kerek világon ismeri azt az élményt, amikor a múlt, a gyerekkor mélységes mély bugyraiból egyszer csak, váratlan elevenséggel, szinte ízlelhető, tapintható valósággal felrémlik egy-egy réges rég elfelejtett élmény!

Most, éppen ilyen elevenséggel a mézeskalács bukkant föl a régmúltamból.

Egy rövid szakaszon vissza tudom követni az emlék feléledésének útvonalát, mert éppen azon merengtem, hogy idén ősszel, egy szép délelőttön, talán megkísérlem azt a kirándulást, hogy a Kolosy térről, a 65-ös busszal fölmegyek a végállomásig, és lassú sétával lecsordogálok, ameddig tudok, mint hajdanán, Apuval, megkeresem a „kisrétet”, a mézeskalács-házat, szedek egy jókora csokor virágot, ágat-bogot, s innen már csak egy bakarasznyi távolságra van az emlék, a hajdani, nyarankénti, templomi búcsútól.

Persze ez a terv is számos akadályba ütközik, itt van mindjárt az én velem-élő kísérőm, a jó COPD, ami a levegővétel tekintetében olykor elég komoly kihívásokat támaszt, de amíg vannak sokkal jobb napok is, addig nincs is semmi komoly baj!

De azok a búcsúk!

Alulról nézvést, a Szépvölgyi út jobb oldalát véges-végig ellepték az apró, vásári bódék, egészen a „Kis Kápolnáig”, addig a pontig, ahol a Szépvölgyi út és a Zsigmond térről induló, ki tudja milyen (talán Ürömi) utca által határolt tortaszelet csúcsán, ott áll a kápolnácska, egyetlen, szinte csupasz oltárát, nyaranta a hegyi kirándulók virágcsokrai díszítik, és közvetlenül mellette, a „Pléh Krisztus” nevezetű kocsma. Ahol ez az ismeretlen nevű utca egybeolvad a Szépvölgyi úttal, már csak pár lépésnyire van a Daubner, a világ legfinomabb fagyijával, süteményeivel.

Ez már 60 éve is pont így volt, bár alighanem a Pléh Krisztusnak immár csak a hűlt helye található.

A búcsú fő attrakciója a számomra a hajóhinta volt, amelyre soha, de soha nem szálltam föl, pedig annyira szerettem volna, ha egy fiatal férfiember az akkori, hat-hét-nyolc éves, masnis, sütővassal bodorított hajú kislányban is meglátja a királylányt, és meghintáztat, egészen az átpörgésig, amire csak a legbátrabbak vállalkoztak, de sajna, ez a felfedezettség, mindmáig várat magára! Amúgy, meg Anyu soha meg engedte volna, hogy töredéke-ilyen kockázatos dolog közelébe kerüljek! 

Maradtak a szolidabb „örömök”, így például kaptam vattacukrot, ami a harmadik falat után, már büntetés volt inkább, mint ajándék, minden évben vettünk egy a nevemmel gravírozott, füles üvegpoharat, ami aztán – ahogy kell – a következő búcsúig el is tört, és persze kaptunk valami mézeskalácsot is.

Mézeskalácsból ott voltak a roppant színes, tükrös közepű, mézeskalács-szívek, különféle méretekben, egy-egy huszár, és sok-sok mézeskalács-lánc, sárga és bugyirózsaszín, kerek lapocskákból, a végükön egy-egy mézeskalács szívvel.

Bárcsak tetszett volna ez nekem! Bárcsak szerettem volna a mézeskalács ízét! De sajnos, ez nem így volt! Egészen biztosan kaptam láncot, amit meg is lehetett volna enni, és nagy könyörgésre, olykor egy-egy apró szív is került, de ezt soha meg nem ettük, tartogattuk elporladásig.

Eleve utálom a mézet! Na, ezzel nem leszek túlzottan népszerű, de nincs mit tenni, utálom!

Nagy szerepe lehet ebben annak is, hogy beteges, köhögős gyerek lévén, Nagyi nagy gyakorisággal támadott és gyógyított engem a forró, mézes, hagymatea nevű (hánytatásra jóval hatékonyabb) csodaszerrel, ha többször elköhintettem magam. Ez maga volt a rémálom!

Szóval ez a tea-íz keveredett a por ízével, a száraz, túl édes és fojtogató, kőkemény „csemege” rágcsálásakor és nyögve-nyelésekor, de a mézeskalács úgy hozzátartozott a búcsú, a nyár gyönyöreihez, mint az ujjunk a tenyerünkhöz, ezért harcolni kellett érte, és tisztességgel rágcsálni kellett, még a hányinger árán is!

Teltek, múltak az évek, már magam is anyává váltam, és egyre jobban terjedő szokássá vált az otthoni mézeskalács-sütés, kiváltképp ünnepek táján, közös mézeskalács-sütés a gyerekekkel karácsony táján, és persze én sem maradhattam ki a sorból.

Főleg, mikor valami közeli, ausztriai kiránduláskor egy „odaáti” áruházban príma, hozzávalókat találtam, tubusos, színes ételdíszítőket, mézeskalács-fűszerkeverékeket, ételfestékeket, apró, színes cukor-gyöngyöket, csoki-faleveleket, megannyi itthon elérhetetlen, mese-csodát!

Sütöttem is mézeskalácsot, sokszor és sokféle recept szerint, de az a csoda, hogy a tepsiből kőkeményen kikerülő „sütemény” idővel megpuhul, és szájban olvadó, ízes csodává lényegül, na, ez a csoda velem soha nem történt meg! Ami kőkemény volt, az az is maradt! Jobb esetben szép, mutatós, de ehetetlen! Pedig egyszer még egy komplett mézeskalács-ház előállítására is vállalkoztam, de az is inkább dekorációnak volt megfelelő, semmint ételnek!

Úgyhogy egy életre feladtam!

Manapság nálam, már csak egyetlen módja van a méz roppant ritka felhasználásának, néha sütök mézes-mustáros oldalast. Az alaposan besózott, borsozott oldalasra egyenletesen fokhagyma-szeletkéket teszek, majd néhol sertészsír csimbókokkal megpöttyözve, alufólia alatt puhára sütöm, lassan-lassan. Amikor már jó puha a hús, foszlik le a csontocskákról, akkor párszor megkenem egy-két kanál méz és egy-két kanál mustár keverékével, magasabb hőfokon rápirítok, míg kellemes, barnás kéreg képződik a hús felszínén.

Na, ennyit a mézeskalácsról!