Zöldborsóleves és tejbegríz

Pontosan és megmásíthatatlanul biztos vagyok abban, hogy nincs a kerek világon boldogabb pillanat annál, mint mikor Zsófi lányommal folyó telefon-beszélgetésemet hirtelen kihangosítja Zita unokám, és ragyogó hangon belecsicsereg, hogy „Mandika”!

És ettől a pillanattól kezdve részese vagyok annak, ahogy éppen társasjátékoznak, valami felismerős játékot játszanak, és hallom Zitám kérdését, hogy „annak, akit te választottál van bajsza”, jó, ha nincs, akkor lecsukom azokat, akiknek van bajszuk!

Zitám rögvest belefog valami hosszas mesébe, amit én csak hellyel-közzel értek meg, szerencse a bajban, hogy ott van velünk, beépített fordító-programnak Zsófi-mami, aki eligazít, ha végképp elakadok. Ez nem írható kizárólag az én süketülésem kontójára (bár ez sem tagadható), mert Zitám is hadar.

A hadarás több évtizedes átok rajtunk, én magam is számtalanszor kaptam rosszabb osztályzatot irodalomból és történelemből, mert hadarva mondtam el azt a töméntelen dolgot, amit egyszerre szerettem volna, a lányaim is hadartak és most Zitám is, de ez csak az egyik ok, a másik az, hogy Zita, miközben játszik a mamijával és beszélget velem, még mozog, pördül, távolodik és közeledik az asztalon heverő telefonhoz, néha dalra fakad, belevág egy másik történetbe, de szerencsére Zsófi sorra-rendre kisegít és így, fő vonalakban, követem a mondanivalót!

A szokásos, hogy telt a nap, hogy vagytok, mi újság témakör mellett a jövő heti Zita-napom is téma. Kérdezem Zitámat, hogy mit főzzek neki, milyen ebédre vágyna, nem kell most rögtön válaszolnia, de gondolkodjon el, és aztán tudassa az eredményt! De Zitám máris tudja a választ, borsólevest kér tejbegrízzel!

Meghatódom! Amikor múlt héten nálam járt, akkor derült fény ama nagy titokra, hogy szereti a tejbegrízt. Tudtuk, hogy szereti a palacsintát, a piskótát, a vajas kalácsot, és még miegyebeket, de a tejbegríz, eddig titokban maradt. Megígértem neki, hogy legközelebb, ha jön, és szeretné, akkor főzök neki (bár én utálom, mint a csuda), és íme, emlékszik az én kis drágám, számon tartja az egyezségeinket!

Végül kiegyeztünk egy borsóleves – krumplis tészta ebédben és tejbegríz uzsonnában, közben tisztázzuk, hogy a „Kesztyű lakói” című mese, hajdanán, a mostani szülők gyerekkorában a Gőgös Gúnár Gedeon-ban, vagy a Mosó Masa mosodájá-ban volt-e, (mesenger-es segítséget Sárka lányom szolgáltat párhuzamosan) kiokosít Zitám, hogy nem egér lakott az egyik ujjában, hanem pocok, de mindahányan egyetértünk abban, hogy a kedvencünk, az öreg, rövidlátó hangya, Pomázról!

Ha ilyen, mértani haladvány szerint növekszik a szeretet, mint nagyszülők, szülők, társ (jó esetben több is), gyerekek, unokák, akkor biz’Isten, megcélzom azt a legendás 120-at, mert semmiért sem hagynám ki azt, amit egy dédunoka iránt érezhet az ember!

Most, úgy érzem, hogy amit az unokáim iránt érzek, az már nem fokozható, de ezt éppen így éreztem hajdanán a gyerekeimmel kapcsolatban is, születésük előtt más kisgyerekek iránt, és folytathatnám, de nem teszem, mert sietek főzni, ugyanis Zalán unokám, ma Sárka vendége lesz, és én szállítom az ebédet! Naná, hogy fogára valót!