Az üvegház II.

Éppen, hogy befejeztem az üvegházam illúziójáról szóló posztomat, amikor feltűnt, hogy a kis mandarinhajtás mellett hagyott levélkezdemények egyike virágba borult!

Korábban nem téptem ki ezeket a levélkéket, mert némiképp az egynyári begóniára emlékeztettek, noha akár szívós gaznövények is lehettek volna, de úgy voltam vele, hogy akár ez hajtott ki, akár az, majdcsak elválik, idővel.

Hát, el is vált! Ez bizony begónia!

A virágföld Zsófi lányomék frissen szerzett, ürömi családi házának egyik szegletéből származik, ahonnan - suttyomban – marokkal, kanállal, némi termőföldet vételeztem, a tulajdonosok megkérdezése nélkül, mert éppen annyira volt szükségem, ami a vásárlást feleslegessé teszi, a csenést viszont, még éppen megengedi.

A földet igénylő mandarin-hajtás és strelicia palánta mellett, azonban más is kihajtott, kis levélkék borították a cserepek felszínét, amiket ezúttal nem téptem ki, amint megjelentek, hanem hagytam, hadd nőjenek, kedvükre!

Milyen jól tettem! 

Mert, ahogy gyanítottam, ezek bizony magról kelt, egynyári begóniák, amik a létüket, valamelyik előző tulajdonos gondatlanságának köszönhetik, aki nem rendezte időben a kertet, nem égette, emésztette el a növény-maradványokat, hanem hagyta, hogy a tél ott érje azokat, ahol voltak. 

A kis növényeknek, még volt idejük magok érlelésére, és ezek a magok, ki tudja, hogy mennyi időn keresztül, ott lapultak a termőföldben, amíg csak én el nem csentem a „bölcsőjüket”, be nem fedtem ezzel a földdel, a már-már kilógó növényi gyökereket, és módjuk nem nyílt arra, hogy kihajtsanak, és az első, a legbátrabb, meghozza kora-téli virágait!

Mi tagadás, másodpercek sem kellettek ahhoz, hogy neki lássak, valami hajtató alkalmatosságot keressek, és azonmód átültessem a nem kevesebb, mint tíz darab, egy-két levélkényi, apró növénykezdeményt, egy megfelelőbb, táplálóbb, kedvezőbb közegbe!

A kis telepítés, idővel, akár ilyen is lehet: 

vagy ilyen:

csakis türelem, ápolás és szeretet kérdése!

Nem tehetek róla, de ez is a saját, örökös bizonytalanságomat, és ennek kapcsán Kosztolányit idézi az elmémbe, mert – mint megannyiszor - ingadozom, hogy képes, és hajlandó vagyok-e az Isteni gondviselés és a túlvilági, szülői simogatás, igéző gondolatának engedni, vagy maradok a magam jól megszokott, realista, racionalista talaján:

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem

s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.

de pattanó szivem feszitve húrnak,

dalolni kezdtem ekkor azúrnak,

annak, kiről nem tudja senki, hol van,

annak, kit nem lelek se most, se holtan.

Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,

úgy érzem én, barátom, hogy a porban,

hol lelkek és göröngyök közt botoltam,

mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak

vendége voltam.