Beszédhiba

Világ életemben az egyik büszkeségem az volt, hogy a lányaim, beszédhiba nélkül, szépen és korán megtanulták az anyanyelvüket. Bezzeg én, évekig szenvedtem a rohadt lépa, letek, mogyoló-val, de mára már „csak” a sziszegő hangok képzésére kell ügyelnem, sokáig a csálé fogsorom, majd a sokasodó koronáim, mint új, hangképző akadályok okán.

Beszédhiba alatt most a következetes hangzó-tévesztést értem, a klasszikus selypítést, a pöszeséget, és nem a hangzó-helyettesítést (mint Dórinál a sziszegők helyett használt f hangot, vagy Zitánknál, a h hangot helyettesítő v-t.)

Az unokáim is követték, követik az anyai példát, szépen, tisztán, kevés hibával kezdtek el beszélni. Persze mindegyiknek megvannak a soha nem felejthető szótévesztései, elhallásai, hangzó-cseréi, mint Zalánnál a bajkemelő (bajkeverő), a távortűz, a távcsöv, propesszor, vagy Zitánknál a fevér (fehér), povár (pohár) vagy a feteke.

Őrizgetjük, idézgetjük, használjuk valahány kicsink (beleértve testvérem gyerekeit, mind a négyet és unokáit is) elszólásait, a már régen felnőtt, hajdani apróságok szóhasználata nálunk tovább él. (Csak előttük nem tanácsos felemlegetni, főleg abban a korban, amikor ez ciki.)

A gyerekek csodálatos, mindent beszippantó, szivacs-szerű tanulási készségét igazolja az, hogy bölcsődébe, óvodába kerülve, a mások beszédhibáját is zseniálisan megtanulják.

Zitánk, aki időnként, mutató-ujjait feltartva, hatásszünetet tart, körbe kémlel, hogy a hallgatóság készen áll-e a produkcióra, és ha mindenki odafigyel, rázendít egy dalra.

Egész jól énekel! Jól eltalálja a dallamot, bár kissé elbizonytalanodik, ha csatlakozunk hozzá, ugyanakkor elvárja, hogy vele énekeljünk, de majd belejövünk!

Döbbentem hallgatom, hogy a soha nem raccsoló édes legkisebbem rázendít: „Cifla palota, zöld az ablaka, gyele ki te tubalózsa vál a viola!” Szépen, tisztán, minden r hangól mentesen!

Nem kétséges, hogy az egyik bölcsődei barátja, (gyanítom, hogy a „balátnőm, az én Litám” lehet ebben a példakép) raccsolhat, és hát, mint egyébként is, hiper-űrsebességű utánzással tanulva (vagy felidézve a genetikai kódokban rejtőzködő tudást) az élet dolgait, ezt is ismételni kezdte.

Visszaemlékezve, Zalán unokámnak is volt egy rövid időszaka, amikor – átmenetileg – pösze lett, főképpen azokkal az új szavakkal összekötve, amit egy pösze ovis társával együtt, frissen tanultak. Aztán elmúlt!

Megható és mulandó!

Megható, mint ez a tegnapi kép is, ahol a család legidősebb tagjának az ölében ül a (második) legfiatalabb, a korkülönbség alig több, mint 80 év: