A Kőbánya

Kettővel ez előtti, Kőzet utcai otthonunk elvitathatatlan előnye volt, hogy alig tízpercnyi séta árán, mesés kiránduló-helyekre lehetett bukkanni.

Két kedvencünk volt, ezeknek a helyeknek bizonyosan van „hivatalos” neve is, de mi Kálvária-dombnak és Kőbányának hívtuk a mi, személyes favoritjainkat.

A Kálvária domb, a Schmidt kastély mögötti, akkoriban még meglehetősen elvadult, a Mátyás-hegyre nyúló, hajdani park maradványait hívtuk, ahol tényleg volt (és van is) egy kálvária, az összes, szükséges stációval, egy kicsi kápolna és egy feszület-domb, ahol Sárka hároméves-kori megfogalmazása szerint, a három lator feszeng a keresztfán. 

Itt hevertek a gazban, a hajdani park, immár félig elmállott, összetört kőszobrainak csonkjai, torzói, a hajdani sétányok, halvány, már csak kitaposott ösvény-szerű nyomai.

Az igazi ok, ami miatt ide szerettünk járni, azonban az volt, hogy itt lehetett kora tavasszal, marokszámra illatos ibolyát, majd később hatalmas csokor, fürtös-fejű gyöngyikét (alias kígyószisz) szedni.

Innen lehetett a Schmidt kastély előtti sárkánynak kiabálni, ősszel bogyós ágakat és vadgesztenyét gyűjteni, ha az ember elég óvatos volt, és az ott elhagyott, drogos fecskendőktől, szeméttől, kosztól távol tudta tartani a gyerekeit és a kutyáit és saját magát. Ma már beton sétányokkal ellátott, motorosok és bringások, meg kutyások által látogatott park áll a helyén, tisztább, rendezettebb, mint volt, de nem ugyanaz!

A másik kedvencünk a Kőbánya volt, amely három-teraszos, átriumos szintjeivel a barangolás, a gyűjtögetés (az elhagyott éti-csiga házaktól, a tilosban, félig kibányászott és ott felejtett cseppkövekig, a tobozoktól a makkig) paradicsoma volt, a nyári vadvirág-csokroktól, az őszi bogyószedésig mindenre lehetőséget adott. Egyszer, az itt szedett kökényt főztem meg lekvárnak körtével keverve, egy Burda recept nyomán. (Később ültettem egy kökény-szilva fát, de már az is kipusztult.) A lekvár finom, de szerfelett fanyar volt!

Most, hogy képeket keresek, derül ki a számomra, hogy "Mátyás-hegy, dél-keleti kőfejtő" a hivatalos neve. 

Íme, a gondos kezek által, lépcsőssé kiépített, hajdan csúszós, felfelé vezető út:

Egy teljesebb kép, a felső szintről:

Ma, a talán, utolsó, idei, napfényes, őszi nap hajnalán, ide vágyom!

Ha felébred Sárka lányom, hűséges társam az ilyesféle bolyongásokban, meg is kérem, hogy gondolja át, van-e kedve egy múltidéző bolyongásra, metszőollóval, a kökény, galagonya, csipkebogyó és kecskerágó, meg terméses makkágak, tobozok és csigaházak gyűjtésére, meg a réges-régi közös, később Zalános emlékek felidézésére. 

Remélem, hogy mire Zita is kiránduló-korúvá érik, még lesz bennem elég izomerő (mert lelki az lesz, nincs kétségem) egy-két közös sziklamászásra!

Ahogy most, közel 9 óra táján nézem, az egyáltalán nem oszló, szürkés ködöt, na' meg az időjárás előrejelzést, halvány esély sincs egy napfényes kirándulásra. De emlékezni irtó jó volt!