Ti hogy csináljátok?

Kedves Javamkorabeli Sorstársaim!

Ti hogy csináljátok? Hogyan tudtok megbékélni, túllépni, túlélni (azokkal, azokon,) azokat a sötéten gomolygó, késő éjszakai, vagy kora hajnali gondolatokat, amelyek a saját, immár sokáig nem odázható, elmúlásunkra emlékeztetnek?

Voltaképpen nincs is erre okom! Voltaképpen semmi bajom. Minden állapotváltozásomat, ha tetszik „betegségemet” ismerem, jó barátságban, mondhatni békességben élek velük, nem okoznak gondokat. Tudom, hogy már ez is ajándék (vagy lelki harcok árán elért, kompromisszumos békekötés a sorssal), mert ismerek számos sorstársat, aki vagy belerokkant a töredékébe, vagy köröm-szakadtáig harcol azért a megkülönböztető figyelemért, ami szerinte a helyzetének járna.

Én elértem, vagy nekem megadatott, hogy ezeket a fel-felbukkanó fájdalmakat, vizsgálni-valókat, kezelésre szoruló dolgaimat viszonylagos kényelemmel és jelentős életminőség-romlás nélkül képes legyek elfogadni.

Nem tudok azonban mit kezdeni azzal az időnként (mit időnként, egyre gyakrabban, mondhatnám, hogy szinte rendszeresen) felbukkanó érzéssel, hogy ez, vagy az, már a hagyatékom része is lehet, és az milyen érzést fog kiváltani a gyerekeimből, ha átköltözöm az örök vadászmezőkre.

Itt vannak a félbehagyott kézimunkáim, a megkezdett kötés, a félbehagyott horgolás, a jobb időkre tartalékolt fonalmaradványok, a szivárvány-színű filcdarabok, a következő év név- és születésnapjaira megkezdett ajándékok, a tervek, az álmok. A majd 5 év múlva (esetleg) virágzó palántám, a friss hajtatásaim? Mindez mindenki másnak, mindössze lom, kacat, szemét, eltakarítani való felesleg. Nekem – most még – hasznos alapanyag, remény, jövő.

A befőttekkel telepakolt polc, (szerintem) szépen, rajzolt címkékkel cifrázva, gondosan gyűjtögetett, azonos formájú üvegekben, a mélyhűtőben sorjázó, egy következő főzéshez még használható, apróbb dolgok, dobozokban pirított prézli, vagy főtt rizs, ami jó lenne egy paradicsom-levesbe, vagy töltött paprika töltelékébe, a lengyeles zöldbabhoz? Mit jelent majd „akkor”?

Szemetet.

Kidobni valót.

Olyasmit, amit kézbe fogva ismét zokogni, vagy dühöngeni lehet, holott én semmi, de semmi mást nem szeretnék magam után hagyni, mint örömöt, szeretetet, harsány nevetést a viselt dolgaimon, összevihogást, összebújást, az összetartozás érzését!

Esetleg némi büszkeséget. Szeretném, ha büszkébbek lennének rám, mint amennyire én valaha is merészkedtem. Néha azt hiszem, hogy lenne mivel büszkélkednem, gyakrabban azt, hogy csak jó helyen voltam, jó időben, na, meg ki emlékszik –rajtam kívül – hajdanvolt sikereimre?

Nincs is ma már semmi jelentőségük. Hiúságok hiúsága, és minden csak hiúság! Vanitatum vanitas.

De nem tudom – főképpen ilyenkor, a sötétség időszakában – elkergetni a „fekete” gondolatokat, pedig már elvileg boldogra dolgoztam magam (munkaterápia: endorfin-termelő, fizikai munka), már minden ragyog, csillog, tiszta, frissen, vagy feleslegesen, újra mosott, de ezúttal nem használ!

Ti hogy csináljátok?