Táplálási szokások

Talán a Történelmi őrületek, talán ettől független hírforrás ma reggel közölt egy amerikai történeti furcsaságot, az újszülöttek táplálásának 50-es évek-beli sajátosságairól.

Szó került a dohányzó anyákról, a maihoz képest roppant korai etetésről, mindenféle furcsasággal, erről-arról.

Jöttek is az ejnye-bejnyéző kommentek, szép számmal, ahogy kell.

Azon, hogy a saját tapasztalataimat mennyire lehetetlen volt az unokáim esetében alkalmazni, ne is ejtsünk szót, egykettőre megtanultam, hogy legfeljebb pingvinezni tudok (széttárt karjaimat, ütemesen, le-fel lengetve) a tárgykörben, mert annyiféle „mentes” étrend, és az általam alkalmazottól alapjaiban eltérő bevezetési sorrend miatt, ettől a kérdéstől teljesen visszahúzódtam, és teret engedtem a jelenkornak. Az unokáim mesésen fejlődtek és ezt teszik most is (lekopogom, bal kézzel, alulról felfelé, fa felületen, háromszor, hogy el ne pénecoljam), úgyhogy lehet, hogy lappang valami igazság ezekben a módszerekben!

Ugyanakkor visszaemlékezem a saját csecsemőkoromról szóló történetekre, és kevésbé tartom hajmeresztőnek, a felháborító, kuriózumnak szánt leírást a korabeli, amerikai szokásokról.

Az 50-es években az anyák szülési szabadsága 6 hétre terjedt ki. Attól kezdve, legfeljebb reggel és este lehetett szoptatni a magzatokat. Nálunk nem volt szokásban a fejés, ezért szó sem lehetett a lefejt anyatej, napközi felhasználásáról, valami cumisüvegben. Azt hiszem, hogy tápszer se volt igazán, bár láttam Ovomaltine-os reklámokat a '930-as évekből is, de a fő szokás, az a rizsnyák volt, vagy a feles tejben főzött tejbegríz.

Nagymamám viszont azonnal elkezdte a befogásomat a vegyes kosztra, villával pempőzött zöldségek a húslevesből, szintén villával szétnyomott zöldségfélék a főzelékekből, ami éppen került, abból készült el nekem is az aznapi ebéd. Tízóraira, uzsonnára reszelt alma, vagy tejbepapi (forró édes tejjel leforrázott kiflikarikák), esetleg tejbegríz. Banán csak az álmokban létezett, narancs dettó.

Ja, és a dohányzás! Anyu végig pöfékelte a teljes terhességét, akkoriban ebben senki sem talált kivetnivalót. (Bevallom, hogy nekem is a legnehezebb feladat volt a dohányzás lehető legteljesebb mellőzése a terhességeim idején. Nem is teljesítettem 100 %-ra, lehet megkövezni!)

De mindez, mi az 50-100 évvel korábbi szokásokhoz képest?

Na, nem a szoptatós-dajkás, dadás, nevelőnős kisebbségre gondolok, hanem mondjuk a mezei munkát végző anyákra, akik megszültek a földek mentén, az újszülöttet bebugyolálva beásták a földbe, (a nagyobbacskákat már csak derékig),  és visszaálltak a szántásba, vetésbe, kapálásba, aratásba. Néha kiszaladtak, megszoptatták a kicsit, de az sem volt ritka, ha pálinkába, vagy máktejbe áztatott rongycsomót kapott megnyugtatásul a csecsemő, hogy ne kockáztassa a gyakori sírással a napszámot. Aztán lett, amilyen lett!

Csak az Isten a tudója, hogy hányféle, a maga korában megkérdőjelezhetetlen igazság létezett már az emberiség történetében, például a csecsemők táplálása területén.

Néha azon elmélkedem, hogy milyen szívós fajta is az ember, hogy mindezt túlélte, és manapság a melegház-hatáson kívül, az egyik legnagyobb rém a Föld túlnépesedése.

Az, hogy ennyi mindent, sikeresen túléltünk, egyben a reményt is jelenti a mindennapjaimban, megannyi fenyegetettség, politikai válságok, lég- és egyéb szennyezés, élelmiszer hiány, ivóvíz válság, világméretű járvány-veszély mellett, ez az addigi, töretlen túlélés egyben a remény arra, hogy valahogyan ezeken is túlverekedjük majd magunkat, kis szerencsével.