Jolika

Rendes, hétfői szokásom, ahogy amint az új hétre lapozom az ablakpárkányon fekvő naptáramat, átnézem a heti névnapokat, hogy időben tudjak egy-egy jó szót, üzenetet küldeni az ünnepelteknek.

Ma, Jolán napján, ki más jutna eszembe, mint Jolika, életem első titkárnője. Első, ám 16 éven keresztül változatlan munkahelyemen, a Külkerbankban, egy-kettőre a Devizahitel Osztályon kötöttem ki. (Köze sincs az utóbbi évek botránykrónikáiban főszerepet játszó devizahitelekhez.)

Itt dolgozott titkárnői minőségben Jolika, egy Pest-környéki faluból bejáró, fiatal lányka. Ma azt mondanánk, asszisztensi feladatkört látott el.

Jolika édes volt és kedves, göndörke fekete haja libegett a feje körül, kis gomb-szemei csillogtak, amint fékezhetetlen lendülettel tett-vett, gömbölyded volt és könnyen piruló, mosolygós-kacagós meg éppoly könnyen sírva fakadó, pisze, és végtelenül suta.

Kiöntötte, felborította, elejtette, összekutyulta, meglökte, elgépelte, félreértette, amit csak lehetett. De töretlen lendülettel, hittel és kitartással, nem múló buzgalommal, gömbölyded kezeit szakadatlanul tördelve, megállás nélkül tevékenykedett.

Gondolom, a család és a fél falu büszkesége lehetett, a „Pestre járó”, bankban dolgozó lány.

Emlékszem, egyszer Fábiánsebestyén községbe kellett címezni egy levelet, el is készült, e képpen: Fábián Sebestyén elvtárs részére. Mert Jolika javítgatta is a mi munkánkat, ami számára nem volt rendben, azt bizony helyrehozta!

Nem volt semmi baj, akkoriban – a teljes foglalkoztatottság végidőszakában – nem volt kérdéses, hogy segíteni, támogatni, nevelgetni kell a legkevésbé odavaló kollégát is, hiszen a megszabadulás egyetlen útja az volt, hogy roppant kedvező minősítéssel a főnök „elsütötte” a delikvenst egy másik kisfőnöknek, aki éppen munkatársat keresett.

Jolikát azonban mindannyian szerettük is, és semmiképpen sem ártottunk volna neki, mert Jolika dadogott és habogott, és képtelen volt a mondatokat elkezdeni. Ha már belelendült, akár egy teljes fél mondaton is átverekedte magát, és csak a második felében kezdett el leküzdhetetlenül tátogni, míg végül ki nem jött a remélt hang is a sok kísérlet után. Sajnos ez a habogás csak fokozódott, ha Jolika izgult, mivel azonban szinte megszakítás nélkül, egyfolytában rettegett, rémüldözött, izgult, így folyamatos hangkibocsátást a részéről nem tapasztalhattunk.

Kerengett egy rémtörténet a habogás okáról, szó volt egy rabiátus és persze iszákos apáról, aki nem csak megverte a családtagjait, de főbenjáró szófogadatlanság esetén, kijárt a félnapos, sötét pincébe bezárás is, ami az egerek meg a sötétség miatt különösen ijesztő volt a mi Jolikánk számára.

Meg azt se tagadjuk, hogy Jolikának nem igazán volt verseny-terepe a banki munka. Lehet, hogy ha a világ legkönnyebb kalács-tésztáját kellett volna hirtelen bedagasztani, vagy 20 perc alatt lekopasztani és kizsigerelni egy a kezébe nyomott, élő tyúkot, kenterben vert volna mindenkit közel és távol, azonban sajnálatosan ez a bankban nem tartozott Jolika szorosan vett feladatai közé.

Amikor kisfőnök lettem, dukált a saját titkárnő, és kit mást, mint Jolikát kaptam meg. Naná, hogy az ügyes, önálló, tapasztalt titkárnők maradtak azoknál, akiknek ehhez régebben szerzett előjoga volt.

Na, ekkor derült ki, hogy a mi Jolikánk szeret telefonálni! Amúgy is dolga volt a titkárnőknek a telefonok felvétele, majd mérlegelést követően a főnök kapcsolása, de ő, még imádta is ezt a feladatát!

Csak annyi volt a bökkenő, hogy amire hosszas rákészülés után kimondta a bűvös „halló-„t, a hívó fél már réges-rég elvesztette a türelmét, soha annyi, alig elfojtott káromkodást, szitkozódást, átkozódást nem hallottam életemben, mint akkoriban.

Telt és múlt az idő, s minthogy Jolika szép is volt, kedves is, és az erőszakos apa, és az ügyes anya kitartása folytán meglehetősen módosnak is számított, egyszer csak megtörtént a lánykérés.

Jolikának és ennek folytán mindannyiunknak az volt a legfőbb gondunk, hogy hogy a csudában fogja tudni kimondani a pap előtt az igent!

Végül, Jolikánk orvosi és családi segítséggel, eredményesen vette ezt az akadályt, az orvos adott neki valamilyen idegnyugtatót, apja, meg néhány kupica, igazi házi pálinkát, és az így elkábított leányzó, habozás és habogás nélkül, kivágta az igent, ahogy kellett!

Aztán egykettőre jött az első baba, és útjaink szétváltak.

Drága Jolikám! Boldog névnapot kívánok Neked, bárhol is járj ebben a kicsi-nagyvilágban!

Még mindig sok szeretettel gondolok Rád, itt van az arcod, lelki szemeim előtt!