Bölcsődéből hazafelé

Most először fordult elő, hogy Zitánkat mi, Sárka lányom és én hoztuk haza a bölcsődéből. Eddig, és ez nem régen van így, hiszen idén kezdett el heti egy-két, félnapnál hosszabban tartózkodni a bölcsődében, a Mami, Zsófi lányom jussa volt a hazavitel.

Igen ám, de most, Zalán születésnapi bulija miatt, amit immár otthon kell tartani, mert minden egyéb ciki, ahova 10-20 gyerek, meg egy nagy rahedli szülő, és két animátor várható, amiért jobb, ha Zita nincs ott, félő, hogy agyon tapossák a bulikban igencsak nekihevülő nagyobbak.

Zsófi már előző nap, majd aznap reggel otthon is, a bölcsiben is edzette Zitát, hogy ma kis Mandika és Sárka jönnek érte, aminek akkor még örült a mi Zitánk.

Amikor végre megérkeztünk, követve „a bowling pályánál balra, majd jobbra az első mellékutcán, hét fekvőrendőr után, baloldalt a hátsó kapu, kireteszelés és azon keresztül megint balra, lépcsőkön túljutva találjuk meg az épület hátsó bejáratát” iránymutatást, arra érkeztünk, hogy valaki kegyetlenül zokog.

Naná, hogy a mi Zitánk volt az. Már a felöltöztetés sem volt gyerekség, repültek a cipők, a sál, a sapka, a kabát, a mellény, ezt nem veszem fel, ez nem kell megjegyzéssel, vagy anélkül. Közben persze ki- bejártak a boldog anyák, akiknek a gyereke nem tombolt, nem sírt, legfeljebb döbbenten bámult, amiképp a mamák és a bölcsis nénik is tették.

Mi vergődtünk.

Valahogy végül mégis fölkerült Zitára minden, ami egy esős délután szükséges, Sárka karjában Zita abbahagyta a sírást, mintha elvágták volna, és elköszönt szépen: sziasztok, majd jövök!”. Sárkát és engem is minden kelepcére, akadályra figyelmeztetett az ifjú hölgy: vigyázz Sárka, esik az eső, vigyázz Mandika, csúszós a fű, vigyázz, ez a bokor szúrós, vigyázz, ez a lépcső veszélyes, már-már megnyugodtunk, de amint elértük a riglis kertkaput, újra indult a szívet tépő zokogás.

Közben, még annyit viszonylag nyugodtan megjegyzett az ifjú hölgy, hogy most beülök Sárka autójába, de bizony nem tette meg. Kis testét megfeszítve, üvöltő zokogással állt ellen a gyerekülésbe ültetés minden kísérletének, peckesen állt, leszegett fejjel az első és hátsó ülés között és zokogott.

Mi rágyújtottunk, bogyós ágakat szedtünk (kecskerágó és galagonya), csuktuk és nyitottuk, az alig egy sávos bekötő úton a kocsi ajtaját, valahányszor valaki a bölcsibe, vagy hazafelé jött egy másik autóval, és vártunk a csodára, mert semmi, ringatás, duruzsolás, éneklés, mese, viccelődés, riogatás, hogy estig itt maradunk, semmi nem nyugtatta meg Zitát.

Aztán, talán elfáradt, már majdnem elindulhattunk hazafelé, egy ülő, biztonsági övvel bekötözött, hüppögő kislánnyal, amikor az egyik bölcsis néni megjelent, és megjegyezte, hogy nahát, Zita, látod megnyugodtál, mehettek haza. Na, ez volt a jelszó, amire Zitánk megint kibújt az ülésből, és újabb negyed órácskára átadta magát az önfeledt zokogásnak.

Nagy nehezen eszembe jutott, hogy varázsoljuk elő valamelyik telefonon Zita egyik kedvenc dalát, amit angolul is, magyarul is énekelget, a „Mami finger, Mami finger, where are you” kezdetűt, és ez megnyugtatta annyira, hogy némi hüppögéssel végre beköthettük a gyerekülésbe, és neki indulhattunk. Útközben néha hüppögött, néha útmutatásokkal szolgált, hogy Sárka, vigyázz, nagyon fúj a szél, az ablakra fújja a bogyókat, de leginkább búskomoran maga elé meredt és fél szemmel nézegette a Mami finger-t.

Hazaérve beleroskadtak kabátostul, cipőstül egy karosszékbe, én bekapcsoltam egy mesét a TV-ben, és szorosan összeölelkezve, ott pihegtek még egy jó negyedórát. 

Az egész folyamat nem tett ki, talán csak egy órácskát, de akkor úgy éreztem, hogy egy fél emberöltőnyi energiám fogyott el.

Lassan jutottunk el addig, hogy sorra lekerült a kabát, sapka, kis csizma, és nekiállt a lakásomban lévő Zita szobákban a játéknak. 

Később volt minden, főzőcskézés, éneklés és dobolás, színezés és mese, vacsora és gyümölcs-falás, de azért még egy kis rövid zokogás is megismétlődött, ezúttal akkor, amikor haza indulhattak Sárkával, mert a buli a vége felé közeledett.

A fenébe! Olyan régen volt, hogy ennyire tehetetlennek, eszköztelennek éreztem magam, mint Zitánk zokogása közben! A megszépítő emlékezés ködén át nekem úgy tűnik, hogy egyik lányom sem volt ennyire akaratos, vagy zokogó, ami nyilván nem igaz, hiszen nem nő fel ember anélkül, hogy ne próbálgatná többször is az erejét, az akarata érvényesítését, és megfelelő korban, ennek kiváló eszköze a kitartó zokogás.

Úgy döntöttünk, hogy néhányszor, csak úgy, ok nélkül is elhozzuk Zitát a bölcsiből, hogy hozzászokjon és ne érezze úgy, hogy Mami nélkül, itt a világ vége. Majd meglátjuk, hogy milyen sikerrel járunk!