Sári lányom bátyja

Ma, dél után nem sokkal, eltávozott Sári lányom bátyja. Szó szerint ezt mondta Sárkám, telefonon.

Frigyes barátunk, ahogy már némelykor megemlítettem őt, tulajdonképpen 15 évesen került az ismeretségi körünkbe, amikor Sári az Eötvös József gimnáziumban folytatta az Óbudai Gimnáziumban megkezdett, középiskolai éveit.

A kezdetektől elválaszthatatlan, jó barátok lettek és ez – apró megszakításokkal - így is maradt, az azóta eltelt két évtizeden át.

Frici vitte Sárkámat orvoshoz, a váratlan iskolai balesetek miatt (Sárinál könyöktörés, folyosói túszjátszma miatt, vagy Fricinél valami mély vágás a tenyerén), Frici javította már hosszú évek óta a lakásainkban kilazult csavarokat, megereszkedett ajtókat, olajat cserélt Sári autóiban, segített szerelőhöz vinni, partner volt, ha kerékcserében kellett segítség. Ha Sárinak rossz volt a kocsija, Fricinek (vagy barátnőinek) mindig volt egy éppen kölcsönadható autója, ja, mert Frici korai házassága, egy fiú ikerpárral és sajnos válással végződött.

Sári is viszonozta Frici figyelmességét, ahogy tudta, vigyázott a család madaraira a nyaralásaik alatt, Frici gondosan átköltöztette Sári lakásába a madár-röptét, és már csak Marci kutyánkat kellett egzecírozni, hogy a madarak is túléljék azt a két hetet. Sári vitte Frici édesanyját kórházi kontrollra, ha Frici túlságosan elfoglalt volt, és persze állandó meghallgatója volt Frigyes gondjainak. Rendszeresen ettek valamit egy kedvenc helyükön, és kibeszélték az időszerű válságokat.

Ha nálam szerelt Frigyes barátunk, mindig meleg étellel vártam, mert mindig hulla fáradtan, rohanva, de mosolyogva és készségesen érkezett és dolgozott, és mindig az derült ki, hogy ugyan már késő délután van, de utoljára reggel evett. Szerette a főztömet!

Most már talán több mint egy éve, Frici egyedül viselte gondját a két zseniális, ám kihívásos, immár kiskamasz fiának. Nem teljesen egyedül, mert az élettársa, de legfőképp egyedülálló édesanyja mindenben segítettek.

Nincs talán tíz napja sem, hogy Frigyes barátunk Gödre vitte Sárit, néhány, korábban oda ajándékozott pintyet kaptunk vissza, mert Sári rájött, hogy nem élet az élet madárcsicsergés és a lakásban szálldosó pelyva meg madárpihék nélkül.

És most, immár eltávozott.

Alig hevertük ki, alig nyugodtunk meg az után, hogy vagy két éve kiderült, születési szív rendellenessége van ennek a majdnem két méter magas, meglehetősen testes, fiatal fiúnak. Billentyűcsere, műtét, lábadozás, folytonos orvosi ellenőrzés, de egészen prímán viselte mindazt, ami ezzel jár. Újabb címeket írt fel Sári a telefonjába, hova kell vinni, ha elvágná a kezét (a vérhígító miatt), kit kell értesíteni, melyik szívdoktort és mikor, de ilyesmire nem került sor.

A múlt hétvégén egy vidéki nagyvárosba mentek Frici és az élettársa, a hölgy rokonaihoz, látogatóba. Ott került kórházba, azonnal az intenzív osztályra, mélyaltatás sajnos, romló esélyek, majd ma műtét, Frici édesanyjának üzenete szerint 20 % eséllyel.

Végül, nem volt meg az a 20 %.

Én így tudom megkezdeni az érthetetlen esemény, a hiány, a kétségbeesés és szomorúság feldolgozását, Sári sehogy. Számára nincsenek könnyek, nincsen beszélgetés a volt osztálytársakkal, csak kérdések, harag, és a bejelentés: ma meghalt a bátyám!